A nehézségekből fakadó gyötrelmek lerántják rólunk a képmutatás sallangjait, amelyek mögül előbújik az igazi énünk, és a magunk pőre valóságában állunk az élet nagy színpadán. Egyesek ilyenkor összeroppannak a holnaptól való rettegés súlya alatt.
Kétségbeesve vergődnek a megaláztatás porában. Segítségért esdekelnek azokhoz, akik leteperték őket. Mások viszont felemelt fejjel és egyenes derékkal viselik a rájuk rótt megpróbáltatásokat. Ellenállnak a csábításoknak és fenyegetéseknek. Keményebbé és elszántabbá válnak.
Ők azok, akikben megbízhatunk. Akikre egyén és közösségként egyaránt számíthatunk. Akik készek áldozatot vállalni az igazságért. Két díjazottunk – a feketehalmi börtönben raboskodó Beke István és Szőcs Zoltán – pedig az elmúlt bő három esztendő alatt bebizonyította, hogy közéjük tartozik.
A kálváriájuk akkor kezdődött, amikor az erdélyi magyarságot és ezen belül a székelységet immár több mint 100 esztendeje fojtogató bukaresti hatalom őket szemelte ki arra, hogy megfélemlítsen minket. Hogy meghurcolásuk által elszórja közöttünk a bizonytalanság magvait. Hogy a terrorizmus bélyegét rájuk sütve, bel- és külföldön hiteltelenítse a szabadságért folytatott békés küzdelmünket.
A választás pedig azért esett rájuk, mert büszkén vállalták nemzeti hovatartozásukat, és másokat is erre buzdítottak. Mert példát mutattak hagyományápolásból, segítőkészségből és kiállásból. Mert tiltakoztak a minket egyre körmönfontabb módon sújtó elnyomás ellen, és cselekvő tagjai voltak a székelységnek. Éppen ezért a letartóztatásukkal mindannyiunk csuklóján kattant a bilincs.
A székely szabadnak született, így a bezártság hatalmas lelki megpróbáltatást jelent neki, kivált, ha ártatlanul és bűnözők között sínylődik a rácsok mögött. És nincs ez másképp a kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán esetében sem. Ők azonban, amint erről a fegyházban tett látogatásaim során személyesen is meggyőződtem, méltóságteljesen viselik, amit a Jóisten rájuk szabott.
Hitükbe kapaszkodva vallják, hogy semmi sem történik hiába, és szenvedésüket felajánlották az erdélyi magyarságért. A börtöncellában sem magukért aggódnak, hanem reményt vesztett, foszladozó öntudatú honfitársaikért. Azért imádkoznak, hogy népből nemzetté váljunk, mert csak ily módon tudjuk megőrizni a magyarságunkat. Ugyanakkor azt üzenik, hogy a fogság nem tudta megtörni őket.
Maradtak, akik voltak, és kiszabadulásuk után folytatják közösségépítő és megtartó tevékenységüket. Méltók tehát a megbecsülésünkre. Kiérdemelték, hogy felnézzünk rájuk. Rászolgáltak a Wass-akarat díjra.
(Elhangzott a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban, a díjazás alkalmából.)
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó