Illusztráció /Forrás: sulinet.hu

A Zuluban, ott van a nagy élet… Péntekenként és szombatonként késő estétől kora hajnalig dum-dum zene tölti meg a falut. Hiába menekülsz, hiába zárod kulcsra az ajtót, utánad jön a mosdóba is.

A közelben élők előbb letargikusan legyintenek, de egy kis nógatásra máris hosszasan sorolják sérelmeiket. Marci bácsi, a Zulu egyik szomszédja néhány éve boldog süketségben él, így hiába az övé a harmadik ház a hírhedt szórakozóhelytől, őt nem zavarja a hangzavar. Marci bácsit a neje képviseli, sorolja is Marcsa néni bőszen a Zulu-szomszédság „örömeit”, a kapu alá hugyozástól, a szemetelésen át, egészen a kibírhatatlan zakatolásig.

A Zulu legmegértőbb szomszédja a falu központi parkja, ott csak az árnyas fák bólogatnak a sötétben, nem tudni őket miként érinti ez az egész. A legfurcsább, hogy a szórakozóhely közvetlen szomszédságában egy árvaház van, benne negyven gyerekkel, plusz az ügyeletes gondozókkal. Nincs az a hangszigetelés, ami meg nem történtté tenné a kibocsájtott zajszennyezést. Az egyik felvigyázó mesélte, amikor megszólal a zene, elkezdődik az ő több órás éjszakai malmozása, amely egészen a kora hajnali zárásig tart.

Sokszor eszembe jut ez az abszurd szomszédság, meg az, vajon a jogszabályok miatt a gyermekotthont kellene-e bezárni a Zulu miatt, vagy a Zulut a gyermekotthon miatt? De ez csak az én fejemben létező probléma, a hatóságok részéről mindkét intézmény testvériesen elvan egymással. Az is lehet, nemcsak Marci bácsi él boldog nemhallásban, hanem az önkormányzat, a rendőrség, a gyermekvédelem, és ki tudja még, mely szervezetek nem akarják átvágni a gordiuszi csomót.

Egyébként egyszer jártam a Zuluban, egy vasárnap kora délután, amikor csak a pultos lány szemlélte a bejárati ajtóban a falu csendjét. Mert a vasárnap a Zulu halála. A potenciális Zulu-látogatók, a felső tagozatos diákok a délutáni busszal visszazötyögnek a városba. A vasárnap tehát egy békés hétvégi estének számít, régimódi falusi csenddel.

A Zulu léte egyébként azt példázza, hogy minden rosszat meg lehet szokni. Évekkel ezelőtt, amikor megnyílt, nagy felháborodás kísérte a hétvégi zajos estéket. Persze elsősorban a szomszédok részéről. Aztán szép lassan magukra maradtak, ezért jobb hiján beleszoktak, közben pedig megöregedtek, vagy megsüketültek, mint Marci bácsi lelkem, és ma már úgy gondolják, jobb hallgatni. Vagy nem hallani. Az a biztos. Úgy tenni, mintha nem is létezne az az átkozott Zulu. Ezért, amikor finom iróniával és enyhe provokatív éllel a hétvégi pihenésről, meg a Zuluról kérdezem őket, mindig csodálkozásra kerekedő szemmel bizonygatják, hogy ők korán fekvők és úgy alszanak, mint a bunda.

Ilyen az, amikor megszokjuk a rosszat, amikor úgy érezzük túl kicsik vagyunk a dolgok megváltoztatásához, meg aztán idejekorán félni kezdünk, nehogy a végén még kapjunk egy taslit, ha sokat ágálunk egy olyan intézmény ellenében, amely, úgy tűnik, senkit sem zavar. Ezért hát a belenyugvást, a békés, kompromisszumos megsüketülést vagy éppen a füldugót választjuk. És úgy teszünk, mintha. Befelé őrlődünk.

Aztán, amikor jó sok puskapor összegyűlt bennünk, ebben a felszínes mintha-életben, jöhet a mentő, a temetkezési vállalkozó, a pap, eltakarítani a robbanás nyomait. Mintha.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.