Fotó: Facebook

Az ember lánya azt hinné, hogy eljő az az idő, amikor nagy meglepetések már nem érhetik. Rezignáltan figyeli a legújabb generációs anyukákat, akik azon nyavalyognak, hogy a tanulókutyus (fogalmam sincs mi az) félrebeszél, s ő nem érti.

A szemöldökét már megint félretetoválták, s most három lett, az ember újra partira ment, s a rívó csecsemőt annyira sem volt képes megfogni, míg az anyuka egy cigit elszív, sőt az apuka (egyáltalán nem ex)  felesége kiscipőt kötött a babának!

Fentiek már meg sem lepnek, mindössze borzadozok, de ráfogom arra, hogy megvénültem idő előtt, s nem voltam képes a korral haladni.

Aztán a sors csípősen felröhög, s kényszerszüléssel világra erőlteti a legújabb nemzetet, amely még, lévén újszülött, egészen aprócska, s mindössze a világon egyetlen városban lelhető fel. Igaz, ebből a városból messzire repültek e nemzet fiai s lányai. Rá kellett döbbennem, hogy magam is ehhez a vadonatúj, kínosan bőgő, néha nyekegve röhögő nemzetecskéhez tartozom. A tragumúrákhoz.

Hogy miről is ismerszik meg egy tragumúra? Kérem szépen, arról, hogy Tragumúrában született, esetleg ott él/élt huzamosabb ideig, érti mi az, hogy primaria, s rá se ránt, ha ez utóbbi csúfot űz belőle. Na jó na, néha ráránt, de eredménytelenül, sőt, mind kevesebbszer esik meg, hogy "primaria" normális hangnemben beszéljen egy vagy több tragumúrával. A tragumúrák már nem is érzik magukat otthon Tragumúrában.

Pedig őseik, a marosvásárhelyi magyarok is itt születtek, éltek s boldogultak úgy ahogy. A tragumúrák attól tartanak, hogy még mostohább sors vár rájuk (ami valljuk be, most is szomorúan silány), mint ennek előtte. Mert ugyebár, a magyar nyelvet még úgy ahogy, makogta a primaria. De a tragumúra nyelv nehezebb, ráadásul új. Bizonyára tragumúrául semmi nem lesz kiírva sehova, nem lesz majd tragumúra alkalmazott a hivatalokban, de ami még rosszabb, valószínű tanár, orvos, értelmiségi sem akad a tragumúrák között, mert azok mind messze, messze vándorolnak, hiszen elűzi őket, előre jól megfontolt szándékkal a primaria.

Már csak egy, egyetlen egy reménysugár maradt. Nevezetesen az, hogy a tragumúrák fellázadnak és elseprik a helyéről a primariát. Sok veszteni valója ennek a kicsiny nemzetnek nincs immár. Vagy megszokik, s lassan kihal, vagy elkergeti a virágillatú primaria minden porcikáját, az óperenciás tengeren is túlra, hogy vissza ne tudjon térni. S akkor a tragamúrák ismét a régi, jó öreg marosvásárhelyi magyarok lehetnek.

Adja Isten, hogy így legyen!

Lakó Péterfi Tünde