Másodnap legszebbek – ha lehet ezt a jelzőt használni – temetőink. Mikor csak ritkán téved élő a sírkertbe, csak az, akinek nagyon fáj. Aki vigasztalhatatlan hordozza magában az űrt, akinek magánya a legmélyebbről fakadó.
Másodnap síri a csend, végtelen a nyugalom. A lombja vesztett szomorúfűz ágai közt halkabban suhan a szellő, tücsök már nem ciripel, a fű alól sóhaj nem hallik. A kavics nem csikorog, a tócsa színén mozdulatlan a víz.
Másodnap még üdék a virágok, a frissen ültetett árvácska bársonyos szirma egy harmatcsepp lenyomatától csillog, a krizantémok millió színben pompáznak, néhol egy-egy ibolya dugja fel aprócska kék fejét, talán tavaszt remél, de ősz van már, visszafordíthatatlanul.
Másodnap az elhagyott sírok mellett őrt áll a köd, emléket idézne, de szertefoszlik, mielőtt megtehetné. Mint régi fényképpapíron az elmosódó részletek, úgy tűnnek el őseink a feledés homályában.
És mégis: másodnap legszebbek temetőink.
Váry O. Péter / Háromszék