Medvelesen és őzbakvadászaton ErdőfülénAz előrejelzések szerint napos időre számíthatunk, ami jó hír, de valamiért mégis a szorongás érzése kerülget. Izgulok, talán azért, mert egy új helyzet előtt állok, most megyek először úgy medvelesre, hogy kint is alszom.

Persze ez csak nekem medveles, mert a vadőrnek napi feladat a vadakat etetni. Minek is izgulok? Majd magamra parancsolok, és elmúlik. Szentgyörgy–Bölön–Barót útvonalon közelítettem meg Erdőfülét. Lügetnél ahogy átlépem a megyehatárt, még a madárvilág is megváltozik, vetési varjak, dankasirályok röpködnek a mezők fölött. A dankasirályok beazonosítását megkönnyíti a csokoládébarna fejük.

Az idő hamar elröpül, pontosan érkezem a találkahelyre, átülök Román Richárd (Ricsi) vadőr autójába, és míg megyünk, óvatosságból megérdeklődöm, hogy van-e medvés kalandja. Azonnal elmesél két–három komolyabb esetet, többet már nem is akartam hallani, mert mindenikben az volt a közös, hogy menekülni kellett a medve elől, futni. Én pedig úgy tudtam, nem szabad a medve elől elszaladni, de ha Ricsinek ez bevált, legalább tudom, mire számíthatok.

Az autó megáll, innen gyalog megyünk tovább, mondja Ricsi. Hátára kapja a zsák törökbúzát, és elindulunk fel a kaptatón. Erdei úton haladunk, ahol sem autó, sem szekér nem tudna eljárni a különböző méretű kövekkel tarkított, vízmosta szakaszok miatt. Az emelkedő meglehetősen meredek, a táj festői, messzire el lehetett látni. Nem kérdezhettem meg már az elején, pusztán illemből sem, hogy mennyit kell gyalogoljunk, később már azért sem, mert minden méter után csak egy dologra tudok összpontosítani, hogy levegővételkor ne lihegjek, mint egy csobánkutya, mert már nem csak az orromon lélegezem. Abban reménykedem, csak elfárad Ricsi a teher alatt, s megáll, de nem, hanem egyre jobban távolodunk egymástól, azaz maradok le. Biztos a zsák súlya viszi előre, elmélkedem, hogy tereljem a figyelmemet a fáradságról. Az orrom már a földet nézi, a táj már nemigen köti le a figyelmemet, ekkor veszem észre, hogy friss medvelábnyomokban járkálok.

Ricsi megáll, végre, csakhogy legalább húszlépésnyire van előttem, azon kezdek aggódni, nehogy elinduljon, amikor odaérek, mert ő annyi idő alatt kifújhatja magát. Bevár. Majd elkezdi mesélni, hogy egyszer ugyan így, egy haverjával jöttek fel, és épp itt, ezen a helyen az illető mondja: úgy lehet ág eset le a fáról, odanéztek a zaj irányába, és egy medve nézett feléjük, majd elordította magát, és azzal elindult feléjük. Kezdtek az úton lefelé szaladni, a barátja befutott jobbra a bozótba, ő pedig, amikor látta, hogy nem utána indult a medve, megállt, és elkezdte a barátja nevét kiabálni. Azt hitte, a medve megfogta, mert nem szólt vissza. Ordítva futott be a bozótosba, a medve, amikor meghallotta, hogy ordít, elkezdte őt keresni, a haver ekkor kiáltotta, hogy ő jól van, és azért nem mert szólni, mert bocsok voltak a fa alatt, amelyikre épp felmászott. Akkor megiramodott lefelé az úton, ahogy csak bírt, közbe a bocsok is megfutamodtak, nyávogva, így az anyjuk utánuk indult, így úszták meg a medvekalandot – emlékezett vissza Ricsi. Az az anyamedve két hét alatt kétszer támadta meg.

Nem akartam mondani, ha most ránk támadna egy medve, én biztosan nem szaladnék el, inkább leülnék, és hagynám, jöjjön, aminek jönnie kell, legfeljebb halottnak tetetném magamat. Amennyire kimerültem, nem is kellene megjátsszam a holtat. Egyébként is, azt olvastam, még mindig jobb, mint elfutni. Esélyeimet latolgattam, sejtettem, hogy Ricsi elszaladna, reméltem, a medve meg utána…

– Zsákkal együtt most majdnem száz kiló vagyok – mondja Ricsi, és ekkor veszem észre rajta is a fáradságot. Ez az első állomás, még van egy, és a következő a les, avat be a részletekbe.

– Én meg egymagamba vagyok szinte száz kiló, tehát egyforma súlyt cipelünk – viccelődöm –, sőt én akkor is, amikor te leteszed a zsákot.

Koca nyolc malaccal

Haladunk előre tovább, még mindig felfelé, kétoldalt sűrű erdő, majd amikor egy elágazáshoz érünk, újra megáll. Most már be tudtam mérni a távot, így az erőmet is beosztottam. Néhány perc szusszanás után folytatjuk az utat, majd váratlanul befordul jobbra, a sűrűbe. Bevár, nem szól, látom rajta, hogy elkomolyodik, hirtelen nagyon figyelmes lesz. Lassabb tempóval haladunk egy keskeny ösvényen. Egy ág az ösvényen hever keresztbe, azt félrerúgja. Figyelőzöm én is, mert sejtem, hogy közel járunk. Ezt egy fekete harkály vájta, mutat az egyik fa törzsére, amelyen mély üreg tátog. Tudja, hogy nekem ez trófea, le is fotózom, és megyünk tovább. Ekkor meglátom a lest, egy medve van bent, a szórón. Óvatosan közeledünk, de hátszelünk lehet, mert az állat észrevesz, fújtat és nagy robajjal elszalad. Ricsi le sem teszi a zsákot, hanem megy, és szétszórja a törökbúzamagokat. Utána felmegyünk a lesbe, ruhát váltok, majd leülök, és átadom magam a hely hangulatának, eszembe jutnak kedvenc íróim könyvei, amelyek hasonló helyeken születtek.

Öt négyzetméter lehet az építmény, benne egy emeletes ágy, egy asztal, egy kályha, térerő nincs, teljesen elszakadva a külvilágtól, igazi vadregényes a hangulat.

„Egyszerre kilenc medvét számolok”

Disznókat etetünk – suttogja Ricsi, mert hiába becsukva ajtó, ablak, suttogva kell beszélgetnünk –, meglátod, előbb medvék jönnek. Örömemet nem fejezem ki, magamban fojtom, mert látom rajta, hogy ő azért nem őrül annyira ennek. Az ablak felé mutat, látod, ott hátul a fán – ami hozzávetőleg hatvan méterre lehet tőlünk –, egy vályút szereltem fel a medvéknek, hogy ne egyék fel a disznók elől a törökbúzát. Egy fél óra telik el, amikor megjelenik az első medve, lehet éppen az, amelyik elszaladt, amikor jöttünk. Majd, úgy ahogy Ricsi mondta, egyre több medve kezd odagyűlni. Egy adott pillanatban egyszerre kilenc medvét számolok meg. Sötétedik, a medvék elhúzódnak, pontosabban az egyik megriad, és a többit is elijeszti. Kisvártatva egy disznó tűnik fel az erdőszélen. Nem jön ki a sűrűből, csak figyel. Ricsi távcsövön át nézi, súgja, koca, kilenc malaccal. És ekkor már szabad szemmel is látom a kis, csíkos malacokat. Gondtalanul hancúroznak, csintalankodnak, anyjuk persze folyamatosan figyeli a környéket, közben túrják a földet, és csemegéznek a kukoricából. Majd egy érdekes jelenetnek leszek szemtanúja. A koca egyet kaffant, a malacok azonnal beszaladnak a sűrűbe, de ott megállnak. Az anyjuk elindul a medvevályú irányába, ami harminc méterre lehet tőlük, ott megáll, beleszaglász a levegőbe, majd még tovább jön előre, mindvégig takarásban van, de távcsővel jól kivehető. Ricsi mondja, egy reccsenés hallatszott a vályú felől, az erdőben, lehet egy medve, és az anyadisznó ezt ellenőrzi. A malacokat legalább negyven méterre elhagyja, majd miután megbizonyosodik, hogy nincs veszély, visszamegy hozzuk, azok pedig előjönnek a szóróra. Lehet, hogy hasonló esetben az embert is éppen így becserkeli a koca. Többen mondják, hogy az anyadisznó még veszélyesebb az emberre nézve, mint a medve…

Még nincs teljesen besötétedve, mikor megérkezik egy másik koca három malaccal. Majd lassan visszaszállingóznak a medvék is. Egy ideig bámulom őket, aztán Ricsi szól, le kéne feküdni, mert hajnal négykor kelünk, és rögtön éjfél van.

– Egyébként maradhatsz, de én el kell menjek, az egyik vadásztársamnak engedélye van egy selejt bakra, és hajnalba ismét kimegyünk a mezőbe, de mikor végzünk, érted jövök – mondja Ricsi. – Itt, Erdőfülén kicsi a mezőrész, de minden alkalommal láttunk medvét őzbakcserkelés közben, úgyhogy, ha akarsz, akkor jöhetsz velünk. Persze, hogy megyek.

„A szívem a torkomban dobog”

Egy pillanat alatt repül el az a pár óra, és máris talpon vagyunk. Ricsi továbbra is suttog. Még itt vannak mind. Várjunk csak, önt el a rémület, akkor mi innen ki kell menjünk, ebbe a vaksötétbe, mikor legalább kilenc medve van kint? Hátizsákom hátamra veszem, int, mehetek, és illedelmesen elsőbbséget ad, hogy ereszkedjek le a létrán. Még lámpát sem hoztam – szalad át a gondolat. Lassan lejövök a létrán, hallom, ahogy a medvék fogaikkal őrlik a kukoricaszemeket, mintha csak karnyújtásnyira lennének, a disznókat is hallom, elég zajosak. Majd Ricsi is lejön, egy pillanatra megáll, hallgatózik és elindul. Úgy megyek utána, mintha madzagon lennék hozzákötve.

Egyszer nagy csörtetés hallatszik, azonnal megállunk, kicsit várunk, medve – súgja Ricsi, és megyünk tovább, persze a szívem a torkomba dobog, gyomoridegem nincs, mert úgy össze van szorulva, hogy oda már nem férne be semmi. Mikor kiérünk az erdei útra, csak akkor kapcsolja fel az elemlámpát. Ahogy távolodunk a szórótól, megkönnyebbülök, de csak az autóba szusszanok fel. Most már értem, hogy errefelé jövet miért rúgta félre az ágakat az ösvényről Ricsi, hogy amikor a sötétben jövünk, ne lépjünk rá, ne keltsünk zajt.

Negyedóra autózás után találkozunk a vadásszal, már ott vár a megbeszélt helyen, átültünk az ő autójába, és megyünk tovább. Át egy patakon, ott megállunk. Mindkettőjüknek gumicsizma van a lábán, csodálkoztam, hogy minek, mert a patakon autóval kellünk át, biztosan miattam, mert sportcipőben vagyok, milyen figyelmesek.

Még sötét volt, amikor hátrahagyjuk az autót, földúton haladtunk tovább, gyalog, egymás nyomában lépve, elöl a vadőr, a vadász és én. A sor végén azon gondolkodom, hogy ebben a sötétben hogyan látjuk meg a medvét. De ekkor a vadőr a karját felemeli, megállunk, egyik irányba mutat, szarvasok – mondja. Megyünk tovább, ekkor már térdig ér a fű, zoknim, nadrágszáram merő víz. Vizesen nem a legkényelmesebb cserkelni, most jól jönne a gumicsizma. Pár lépés után újra jelez, ezúttal két őzet vesz észre Ricsi, de ők is meglátnak, riasztani kezd a bak. Na, már aki eddig nem hallott őzet riasztani, hajnali fényviszonyok mellett, ott, ahol medvék is járnak, az biztos medvére gondol, el nem hinné, hogy az édes kis őzikének milyen velőtrázó, hátborzongató hangja van. Még fiatal – mondja a vadőr, és folytatjuk a cserkelést. Megörvendek, magamban drukkolok, ne is kerüljön elénk egyetlen selejt bak sem, mert a puska dörrenésétől biztos elmennek a medvék, és esélyem sem lesz fotózni.

Száz méterről nyaktőlövés

„Minden alkalommal láttunk medvét őzbakcserkelés közben” – biztatóan cseng vissza a fülembe, miközben cserkeltünk. Kakukk kiáltja el magát, ismerős hang, egészen jól érzem magam, jobban, mint, amikor a lesből kellett lemászni. Majd újabb őz, újabb riasztó hang, ezúttal a vadőr szól a vadásznak: ez egy selejt példány. Az őzbak észrevesz, de ahelyett, hogy elszaladna, inkább közeledik. Így is több mint száz méterre volt tőlünk, a vadőr felállítja a háromlábú állványt, a vadász ráhelyezi a puskáját, majd a vadőr mondja: lőheted. Durr. Száz méterről nyaktőlövés, az őz helybe összeroskad.

Sejtem, a környék medvéi világgá szaladtak. Ezért inkább azt figyeltem, mi történik. A vadőr vállon veregeti a vadászt, gratulál, szép lövés, mondja, majd kalapjukat leveszik, és kezet fognak. Közösen mennek az elejtett vadhoz, ekkor vizsgálják meg az agancsát.

Látom, nagyon meg vannak elégedve. Majd tölgyfaág kerül a sebre, az őz szájába és a vadász kalapjába. Ez a töret, azért teszik a szájába a leveles ágat, hogy a túlvilágon legyen mit egyen, és azért fektetik a jobb oldalára, mert egy régi mítosz szerint a lélek a testnek a bal oldalán van – ott a szív – , a sebtöret pedig azt kell megakadályozz, hogy a lélek ne a seben át távozzon, hanem a száján keresztül. Ezen kívül ravatalt is készítenek, zöld ágakkal körberakják az őz tetemét, négy sarokba pedig máglyát gyújtanak. A vadász nem mészáros – mondja az ifjú –, tiszteljük a vadat, a végtiszteletet is megadjuk. A sikeres cserkelés és vad elejtése utáni köszöntés így hangzik: Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!

„Bömbölni, morogni kezd, hányja az ágakat, kaparja a földet”

Elindulunk vissza, kicsit csüggedt vagyok, hogy medvét nem láttam, majd az jut eszembe, hogy a futballmeccsnek is akkor van vége,  amikor a bíró lefúja, tehát még jöhet medve, és ekkor hatalmas ordítás rázza meg az ébredező természetet. Semmi kétség nincs benne, hogy medve. Szembe süt a nap, nem látunk semmit, ami még ijesztőbb. Ő vesz észre előbb, morog, toporzékol, olyan csúful tesz, amit eddig még nem tapasztalt. Anyamedve – mondja a vadőr.

Érződik, hogy komoly a helyzet, pedig mindössze száz méterre vagyunk az autótól. Várom, ki merre szalad, közben a fényképezőgépem átkapcsolom videózásra, legalább örökítsem meg az eseményt, mert nagyon úgy fest, hogy későre les, amire újra medvével fogok találkozni. Az olvasottak jutnak eszembe, ami minden medvetámadásba közös: túl közel vagy a medvéhez, megleped a medvét. Mind két feltételt adott. A medve nem akar elmenni, de szerencse Ricsiék sem szaladnak el, folyamatosan beszélnek hozzá, egy perc után úgy tűnik, hogy sikerül meggyőzni a medvét, de aztán mégsem, újra bömbölni, morogni kezd, hányja az ágakat, kaparja a földet, közben filmezem két perc tizennyolc másodperc, ennyit tart ez a feszült állapot, majd a medve továbbmegy. Lemérem, tizenhét lépésre voltunk egymástól, amikor észrevett.

Közben kiderül, hogy korábban egy bárányt tépet szét azon a helyen, és a tetemért jött vissza. A bocsokat nem látjuk, egy darabig keressük a nyomokat, a bárányból sem maradt már harapnivaló. Ahogy a mezőről ereszkedünk lefelé az autóhoz, a medvét nem látjuk. Örömmel nyugtázom, eredményes, balesetmentes, emlékezetes napot zártunk.

Kelemen László / Székely Hírmondó

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük