2021. április 30-án tartották a magyar film napját, és ebből az alkalomból a vetítések, visszaemlékezések mellett a HVG az általa felkért filmes szakértők szavazata alapján összeállított egy újabb listát „minden idők 10 legfontosabb magyar filmjéről”. Az eredmény enyhén szólva is vegyes és ellentmondásos. Akadnak közte olyan, valóban értékes alkotások, mint a Szerelem (1971), A tanú (1969), Szindbád (1971), Az ötödik pecsét (1976), de érzékeltető egy erős tendenciózusság a művészi és történelmi emlékezet balliberális megközelítésű egyoldalúságáról, és hiányérzet azokkal kapcsolatban, amely kategóriák és konkrét filmek nem lettek kiemelve. 1945 előttről egy film se került be a legjobb 10-be, 1990 utáni évekből is csak kettő, és azok is csak egy bizonyos szakmai és társadalmi réteg értékrendjét tükrözik.
Ami a legfeltűnőbb, hogy a Szegénylegények (1966) bemutatása óta mindig az ilyen szakmai értékelések dobogós helyén van, most épp a második legtöbb szavazatot kapta a jeles szakértőktől, de volt első is, lásd 2000-ben az Új Budapesti Tizenkettőt.
Pedig ez a film a valaha készült egyik leginkább történelemhamisító, manipulatív és magyarellenes hazai játékfilm.
Állításomat a Magyar Napló 2016. márciusi számában megjelent tanulmányban és A szimbolikus-retorikus film (2016) című könyvem több fejezetében bizonyítom. Következtetéseimet ezidáig senki se cáfolta, sőt volt olyan szakértő recenzens, Vitéz Ferenc aki épp azt emelte ki, hogy igazoltam a Szegénylegényekről, hogy miért nem értelmezhető a mindenkori elnyomás parabolájaként.
A Szegénylegények a dokumentarista stílus eszközeit is beveti, hogy hiteles történelemértelmezésként tűnjön fel, miközben igazolhatóan minden lényeges tényt kiforgat.
A kiegyezés után Ráday Gedeont valóban kinevezték kormánybiztosanak, hogy a köztörvényes bűnözést visszaszorítsa az Alföldön, de a tevékenysége nem irányult korábbi szabadságharcosok ellen, ő csak az úgynevezett kapcabetyárokat helyezte vád alá Igaz, nagyon kemény és hatékony, akár törvénytelen eszközökkel késztette, őket vallomásra. Ráday tevékenységét a lakosság is támogatta, és amikor alaptalan vádaskodások alapján a pozíciója egy időre meggyengült, akkor még az akkori politikai ellenzék is melléje állt. A film alaptalanul vádolja őt császárpártisággal, mert ő maga is harcolt hadnagyként az 1848-as szabadságharcban, megbízatását a magyar kormánytól és nem az osztrák császártól kapta, és kortársai, illetve életrajzírói úgy mutatják őt be, mint kemény, igazságos embert, aki még a korrupt rendőrtiszteket is letartóztatott és vád alá helyeztetett. Ne feledjünk, hogy az 1867-et követő 2–5 évben, a kiegyezés után vagyunk, amikor a szabadságharc okán, ürügyén megvádolt személyek már közkegyelmet kaptak. Még Rózsa Sándor is, aki a csapataival egy ideig részt vett a szabadságharcban, de túlkapásai miatt már közben leszerelték, és Ráday szegedi börtönébe újabb köztörvényes bűncselekmények miatt került.
Ráday maga nem szerepel a filmben, csak a prológusban, említés szintjén, de a történet az ő megbízatásárról szól. Hogy kik vesznek részt a filmben az 1848-as szegénylegények és ezáltal az egész nemzet önleszámolásában, azt a film nagyon ravasz módon, nem is mindenki által észrevehetően építi fel, mutatja be. A rendező jelképekkel és betoldott epizódokkal dolgozik. A nemzetet elárulók fő csoportja kezdetben hét, valójában nyolc vagy kilenc vizsgálóbíróból áll. Ők voltak a mai nyomozóknak és ügyészeknek megfelelő vallatók, akik előkészítették a vádemelést. A filmben fekete egyenköpenyesek, de a köpeny alatt jelképesen az akkori magyar társadalom egyes rétegei voltak: nemes, nagypolgár, kispolgár, civil (vadász), katona, pap, tanító. A film szerint alapvetően ők hajtották végre a magyar nemzet kollektív önelárulását, hogy az előzetesen letartóztatott köztörvényesek közül kiszűrték az 1848-as veteránokat, és átadták a császáriaknak.
Ilyen kollektív önelárulás azonban nem volt a magyar történelemben, de más nép történelmében sem, ez képtelenség és történelemhamisító hazugság. Árulást mindig egy személy vagy kisebb csoport hajt végre önös érdekből, akik legfeljebb megtévesztéssel állítanak maguk mellé más, gyanútlan embereket.
Nem volt tehát magyar kollektív önelárulás 1867 után, de máskor sem. A film azonban nem elégszik meg azzal, hogy jelképesen, a vizsgálóbírók jelmezével sugallva mindenkit árulóként mutat a katonától a polgárig és a paptól a kántorig, hanem még kiemel egyes rétegeket, és őket fokozottan vádolja az önelárulással. Itt megjegezném, hogy már az is képtelenség, hogy bárki vizsgálóbíró lehetett volna, bármely társadalmi rétegből és bármely foglalkozást űzők közül. Az akkor hatályos jogszabályok szerint a „vizsgálóbírói testületet”, ami a „királyi törvényszék állandó tanácsa, elnökét és két tagját a törvényszék bírái közül a törvényszék elnöke nevezte ki egyévi időtartamra”. Arról nem is beszélve, hogy a hét vizsgálóbíró köpenye leginkább a XVI–XVII. századi protestáns lelkészek palástjára hasonlít, így a film a magyar történelmi egyházakat is bevonja sugalmazás szintjén a kollektív önelárulás vádjába.
Kik voltak még árulók a film szerint? Kiemelten a csendőrség, akik a történetben halálra vesszőztek egy szőke nőt, egy veterán szabadságharcos feleségét, aki ennek hatására nem adta fel magát, hanem inkább öngyilkos lett. Csakhogy, Ráday megbízatása idején, 1869 és 1872 között még nem létezett a csendőrség, azt csak 1881-ben hozták létre. Jancsó Miklós, a rendező még egy ilyen anakronizussal és az 1881–1945 között nagyon hatékonyan és tisztességes katonai fegyelemmel működő magyar rendvédelmi szervezetet is megvádol, hogy építse a kollektív önelárulás és bűnösség hamis mítoszát.
Ebben a filmben vannak árulók a köztörvényes letartóztatottak között is, ilyen Gajdor, a történet egyik kiemelt szereplője. Áruló, persze, mindig és mindenhol akad, de egyetlen gyilkos pásztor példája nem terjeszthető ki a nemzet egészére. Ehhez a film azonban mindenkit sorra vesz. Magukat a szegénylegényeket, a közülük az 1848-as veteránokat is! Az még hihető, hogy közülük egyiket-másikat csellel, megfélemlítéssel rá tudták venni társuk elárulására, de hogy a legvitézebb betyár is öntelt, széthúzó lett volna, az már nem hihető. A vizsgálóbírók elértek Tormához, aki valószínűleg harcolt 1848-ban, és cselből felajánlják, hogy kegyelmet kap, és törvényes szabadcsapatot alakíthat a letartóztatottak közül. Torma ki is válogatja a veterán szegénylegényeket, de a riválisát, Kabait elutasítja. Pedig Kabai is közéjük tartozott, hiszen ugyanolyan jól forgatja a karikást, mint Torma. Vívnak is egy párbajt, ami döntetlennel végződik. Ez az epizód „igazolja”, valójában csak mutatja, hogy a legvitézebb szegénylegények, a betyár veteránok is önteltek, széthúzóak, a maguk érdekeit veszik előre és nem a nemzetét.
A legfőbb, képileg és ikonikusan is kihangsúlyozott magyar áruló egy huszártiszt. Ő jelenti be a végén, hogy a csellel kiválasztatott szabadcsapat tagjai meg lesznek büntetve, le is fogják őket. Nos, ez többszörösen képtelenség. Egyrészt a kiegyezés után amnesztia volt, Ráday bizonyíthatóan nem üldözött 1848-as veteránokat, és egy huszártiszt nem valószínű hogy vállalkozott volna ilyen dicstelen szerepre. A film ezt is csak mutatja, de nem bizonyítja.
Végül felmerül a kérdés, hogy miért értik és magyarázzák félre a Szegénylegényeket immár 55 éve, még a nemzeti elkötelezettségű nézők és esetlegesen a szakértők közül is?
1. Sokan nem ismerik a történelmi tényeket, és nem tudják, hogy a film állítása Ráday kapcabetyártalanító megbízatásának történetéről teljesen hamis, és például 1869-ben még nem létezett a csendőrség.
2. A film manipulál, mert dokumentumjellegűnek adja ki magát, a dramaturgiát modernista trükkökkel elmaszatolja, elrontja; és kiemelt állításait pedig (mint a vizsgálóbírók, a csendőrök és a huszártiszt azonosítása a magyar társadalommal) a jelmezek sugalmazásával oldja meg.
3. Megtévesztő a vége, hogy a csellel tőrbecsalt 1848-as szegénylegényeket letartóztatják, akik előtte még a Kossuth-nótát is eléneklik. Ez a befejezés azonban nem függeszti fel a ravaszul felépített önelárulás-mítoszt.
4. A film bemutatásakor, 1966-ban még elevenen élt 1956 emléke, és a nézők minden utalást a fennálló hatalom megtorló akcióira vonatkoztathattak; a filmet magát pedig a részletektől függetlenül, tévesen a mindenkori ellenállás parabolájának tekinthették.
Összegezzük a tényeket. Először is film története 1869–1872-re vonatkoztatva hamisítvány, és ez a hamis történet 1956-ra és utótörténetére sem áll. Mindkét szabadságharcot idegen hatalom verte le, és nem a magyar nemzet vezető, teljes rétegének az önelárulása. Az 1867-es kiegyezés előtt, és nem utána, volt leszámolás, de ezt nem Ráday, nem egy volt szabadságharcos hadnagy vezette, hanem a császári, idegen karhatalmi szervek. 1956 után a megtorlást a báb és áruló Kádár, illetve az ÁHV-ja vezette, de ők nem képviselték a magyar nemzet többségét, még kevésbé a teljességét. Az pedig, hogy az ÁVH agymosással, fenyegetéssel és kínzással a sok ezer letartóztatott közül néhányat, és nem mindenkit (!) rá tudott venni, hogy valljanak a társaik ellen szintén nem jelent egy átfogó magyar nemzeti önleszámolást.
Egyes körökben – akár gyanútlan, jóhiszemű, nemzeti érzelmű személyek között is – 1956-al és utóéletével kapcsolatban él egy olyan tévképzet, hogy kollektív önelárulás történt. Vannak, akik nyíltan ki is mondják. Például Vágvölgyi B. András készített egy filmet 1956-ról és az utána következő megtorló évekről. Ő kifejtette a Kolorádó Kid (2010) című filmje Filmszemlén történt bemutatása után annak tanulságát, miszerint „Kádár börtöneiben mindenki elárult mindenkit”. Ez egyszerűen történelemhamisítás, illetve tiszteletlenség azokkal szemben, akiket csellel, kínzással sem lehetett megtörni. A forradalom és szabadságharc után több ezer személyt letartóztattak, hamis váddal perbe fogtak, a hivatalos adatok szerint 235-öt ki is végeztek.
A dokumentumok, a túlélők visszaemlékezései és a rehabilitációs perek alapján egyáltalán nem az árulás volt a jellemző a vádlottak körében. Az viszont már árulás, hogy olyan filmeket készítenek a rendszerváltás után, és reklámoznak 2021-ben, amelyek meghamisított történelmi tények alapján vádolják a magyar nemzetet kollektív önelárulással.