Sándor György humorista egyik előadásában Gyökössy Endre egyik időskori történetét meséli el. Az ismert lelkigondozót, sokak kedves Bandi bácsiját felismeri valaki az utcán. Hálásan rázza a kezét és közben elmeséli neki, hogy olyan 40-50 évvel azelőtt meghallgatta egy igehirdetését.

Persze már semmire sem emlékszik, de egy szó mégis megmaradt benne, de az nagyon. Az, hogy mégis. Hogy nekem mégis szeretnem kell, nekem mégis meg kell bocsánatom, nekem mégis újra kell kezdenem, mégis folytatnom kell.

Aztán, amikor Bandi bácsi újra magára marad és bandukol tovább, belegondol, hogy lám, volt 50 év szolgálat és ebből maradt egyetlen egy szó. Ez a mégis. És rájön, hogy ez nem baj. Mert ebben az egy szóban több van. Valami többlet. Az Isten Lelke. Mert ebben a szóban a Lélek elindul valahonnan és eltalál valakit, akinek talán ettől az egy szótól irányt vált az élete.

A következő történet már nagyon mai. A hajnalban, még sötétben a templomban ülő lelkipásztorról, aki ott ül valahol a hetedik sorban és próbál elmélyülni, imádkozni. De közben mindegyre azon kapja magát, hogy hegyezi a fülét, szólnak-e már a harangok, nyílik-e az ajtó, hallja-e a közeledő lépéseket. De nem. Csend van. Mert áll a világ. Áll az egyház. A társadalom, a politika, a közélet, a kultúra. Minden. Csak a vírus terjed tovább.

A máskor jó előre teleírt határidőnapló most üresen néz vissza. Kapkodáshoz, pontos beosztáshoz szokott életünkre rászakadt az, ami felől annyit panaszoltuk már ismerősnek és ismeretlennek, hogy: nincs. Az idő. Összezavart minket újdonsült nyereményünk, az hogy időmilliomossá váltunk. Jobb híján a közösségi hálón morzsoljuk az órákat. Ahol az ember abban az illúzióban rohan, végez valami virtuális helybenfutást, hogy gyors élete mégiscsak tart. Posztokkal sokszorozzuk magunk és mások félelmét. Erre írta valaki bölcs lényeglátással: a reményt terjeszd, ne a pánikot.

Miközben figyeljük a veszteglő világot, most lehet olyasmit is észreveszünk, amit máskor nem. Máltáról küldött képet valaki, egy város, máskor forgalmas utcájáról, ahol az elmúlt hetek során kinőtt a fű a macskakövek között.

Most nem merünk tervezni sem, de azért magunkban fogadkozunk, hogy a nagy megálló utáni nekirugaszkodásban más, ésszerűbb lesz a világ. És benne az életünk. Talán már nem az lesz a fontos, hogy a tízféle termékből melyiket vegyem, vagy hogy beleragadjak az agysejt-pusztító bulvárragacsba.

Talán most azok is belehallgatnak egy-egy istentisztelet-közvetítésbe, elcsípni egy-egy darabka remény-foszlányt, akik máskor reflexből más csatornákra tekernek tovább. Mert most minden embernek kell egy kis feltámadás. Talán az élet féltése most kitárja, a máskor fene nagy öntudattal bezárt szívbéli kaput. És talán kinyílik benne az kimondatlan vagy kimondott bizakodás, hogy a Feltámadott hátha, mégis, ennek az önmagát kényszeresen leromboló világnak ad egy újabb esélyt. Egy mégist. Akár egyetlen egy Lélek-uralta szó által, amivel irányt válthat.

Nevezzük akár feltámadásnak.

Fábián Tibor