Karácsony. Ilyenkor érzékenyebben gondolunk eltávozott szeretteinkre, valahogy megnagyobbodik az űr, amelyet maguk után hagytak.

Hiányoznak a régi karácsonyok, a gyerekkorom, fiatalkorom, amikor még (majdnem) mind együtt voltunk. Nem a legüdvözítőbb időket éltük akkoriban, de éltünk akkor is, és ezek a napok derűsek, mozgalmasak, ünnepillatúak voltak. És viszonylag békések, ha leszámítjuk a szokásos pánikot, hogy meglesz-e minden időben, sikerül-e megtalálni a karácsonyfatartót és belefaragni a fát. Persze, pont a kisbalta nem kerül elő, és most derül ki, hogy a nagy kés fenetlen. Ilyenkor azért van egy kis szikra a levegőben. Az anyám beköltözik a konyhába, nem szereti, ha körülötte lábatlankodunk, nem tud koncentrálni, fél, hogy valamit elront. Nem mondom, azért egy mák- és dióőrlésre becitál. „Hagyjátok az anyátokat, bevonult az atomreaktorba!” – viccel apám.

Finomabbnál finomabb sütik készülnek odabent, persze a sós rúd túl lapos (az anyám szerint), és a bejgli megint megrepedezett (ez igaz). Ezt minden évben eljátsszuk. Körbeálljuk a tükörfényes, de megrepedezett bejglit, az anyám fortyog, mi vigasztaljuk, hogy csak egy kicsit folyt ki a töltelék. Harmadnapra ő is megnyugszik, amikor látja, hogy nem fogjuk még februárban is a bejglijét rágcsálni, és az asztal lábát sem azzal fogjuk kitámasztani.

A szentestére a brassói nagyszüleim is kiutaznak. Délben várjuk őket az állomáson, sok a csomag. Nagymamán az ünnepi fehér szőrme fejfedőben, az egyik táskában ott van utánozhatatlan hamis ikrája. Délután ők viszik szánkózni a kicsiket (két tesó – szerző megj.), amíg megkeressük a talpat, beleszuszakolódik a fa, és közös erővel négyen (szentgyörgyi nagymama is segít) feldíszítjük.

Közben egy enyhén megkarcolódott lemezről szólnak a karácsonyi dalok. Az anyám vattapamacsokat tesz az ágakra hó gyanánt, nekem nem tetszik. Mert a vatta nem hó. Zsummogok, következő évben a vatta elmarad. Van még pár szem a szentgyörgyi nagyapám készítette, aranyra festett diódíszekből. Ez a nagytata már akkor nincs velünk. Csak a diók. Hazakerülnek a kicsik kipirult arccal, persze, már türelmetlenek. Csengetne az angyal, ha elvonulnának végre a szobájukba, hogy tudjuk elővenni és összekoccintani a dédi ezüstpohárkáit. Ez is az anyám feladata. Kicsik szobába betuszkolva (egyáltalán nem gyanús…), csillagszórók és gyertyák a hátramaradt rohamosztag által meggyújtva, kanalakat össze, és…!

Énekelünk, meg vagyunk hatódva. A fa is milyen szép, még azok a vatta hópelyhek sem olyan rémisztőek. Csak nehogy lángra kapjanak! Mindenki örül és sikong az ajándékoknak. Kivéve engem abban az évben, amikor gitárt kérek, és azt mondják, hogy nem találtak olyant, amilyenre vágyom, más ajándékot kapok. Nem hiszem, és addig kutatok, amíg megtalálom. Aztán ott van a fa alatt.

A vacsoránál jó hangulatban, csak kicsit szorosan ülünk a konyhában, de most nem kérjük el a szomszédtól az ebédlőasztalt, nem férne a szobában a fától. Másnap a brassói nagyszülők visszautaznak.

Lehet, hogy én nem tudom megteremteni azt, ami akkor volt, de biztosan szép esténk lesz. Csak hiányoznak… a megrepedezett bejglik, a nagyanyám hamis ikrája és azok a kis lehetetlen vattapamacsok.

László Zsuzsa / Háromszék

1 Megjegyzés

  1. antal m.

    A jó hagyományos finom tekercsek nélkül az ünnep nem ünnep!
    Szerencsénkre,- nálunk a Harmopan ilyen pékipari termékekben-készítményekben bővelkedik,- élszintet visz! VAN KÜZDELEM A HAGYOMÁNYAINKAT MEGŐRZÉSÉBEN!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük