Nem engem, hanem az újságíró-társadalmat. A magyar újságíró-társadalmat. A drukker, akivel az asztalosműhely ajtaja előtt még két szót váltottunk a jól végzett munka után, többször megkérdezte: de még meddig?

Merthogy a foci- és kosárlabdameccseken minduntalan bennünket, magyarokat szidnak, sőt, gyaláznak is, s az még hagyján, hogy idegenben, de már itthon is. Abban egyetértettünk, hogy ez nem helyes, abban is, hogy például azt az őrző-védő szolgálatot, amelyik a Dinamo elleni mérkőzésen beengedte a petárdákkal felszerelt, illetve a hatalmas, magyarellenes szöveget tartalmazó bannert „viselő” bukaresti nézőt, páros lábbal kellene kirúgni.

Én dicsértem volna alkalmi ismerősömet a sepsiszentgyörgyi szurkolótábor civilizált viselkedéséért, mondtam, még a román kommentátorok is elismerőleg szólnak róluk, és csak így tovább, nekünk csupán ez a fegyverünk. Ekkor kérdezte először a foci- és kosárlabda­drukker, hogy de még meddig lehet ezt tűrni.

Hirtelenében bibliai példával próbáltam érvelni, de akkor már a drukkerből nagyon előjött az évek alatt felgyűlt keserűség: maguk, újságírók a hibásak ezért, csúszott ki a száján az, ami talán már rég bántja. Maguk, mert nem írják meg az igaz történelmet, hogy tanulják már meg végre a románok, mi voltunk itt hamarabb, hogy nem mi vettük el tőlük ezt a földet, de épp ellenkezőleg. És mondott még egyet s mást autonómiáról, magyar pártjainkról, hevét végül azzal csillapítottam, hogy nem jó helyen szórja szavait – érdesek voltak, akár a hatvanas csiszolópapír –, hiszen jómagam nem politizálok, sem írásban, sem haveri társalgásban.

Aztán egész úton hazafelé a bennünket, újságírókat ért vádja gondolkoztatott. Az nem igaz, hogy nem írnánk meg az igaz történelmet. Más lapok nevében nem beszélhetek, de a Háromszék mindig is előszeretettel közölte a magyarság, a székelység valós múltjáról szóló írásokat. Az elmúlt harminc esztendőben csak a helyi kiadók könyvek tucatjait jelentették meg, csak itt, Szentgyörgyön előadások százai hangzottak el a témában, amelyekről lapunk mind-mind beszámolt. Inkább az a gond, hogy ki olvas újságot, pontosabban hová, kihez jut el az újság. Most nem szeretném felróni nemzettársaimnak, hogy mi, magyarok is egyre kevesebben olvassuk a napi sajtót, és ezért nem csupán a megváltozott olvasási szokások okolhatóak.

Amit drukker ismerősöm számonkért rajtunk, az éppenséggel a nyelvi akadály okán kivitelezhetetlen, hiszen a magyar lapok célközönsége a magyar olvasó, román anyanyelvű honfitársaink közül ugyanvalóst kevesen olvasnak bele a magyar nyelvű sajtóba. Az igaz, hogy rendszeresen szemlézik az arra hivatott szolgálatok a magyar lapokat, és le is fordíttatják a figyelmüket felkeltő cikkeket, de ezek nem jutnak el a nagyközönséghez. A megoldás esetleg az lehetne, ha kimondottan a román közönségnek szóló, román nyelvű lapot adnánk ki mi, magyarok, így talán el tudnánk juttatni üzenetünket hozzájuk.

Valószínűleg nem lenne sikeres a vállalkozás, józan gondolkodású lapkiadó azonnal el is vetné, de talán a politikum láthat benne fantáziát – és innen tovább már az ő térfelükön a labda.

Én, mint mondottam, nem politizálok.

Váry O. Péter / Háromszék