Megvagyunk, rohanunkÚgy döntöttem, hogy többet gyalogolok, kevesebbet autózom az új évben, akkor is, ha sokkal több időbe telik ez, mert úgy gondolom, nagyon fontos a mozgás az egészségünk megőrzése érdekében.

Ezért az utóbbi napokban olyan helyen is jártam gyalog, ahol nem szoktam, és miközben elhaladtam az egyik tömbház előtt, eszembe jutott, hogy bizony élt egy régi ismerősöm itt, akinél talán tíz éve is van, hogy nem jártam.

Kíváncsiságból odamentem a kaputelefonhoz, és megnéztem, szerepel-e még a neve a táblán. Ott volt. Kissé megkönnyebbülten mentem tovább, de néhány lépés után megálltam, és arra gondoltam, miért ne léphetnék fel hozzá pár percre. Most éppen belefér az időmbe, talán szebbé tenném a napját, és nekem is élmény lenne ez a kis látogatás. Visszamentem és megnyomtam a csengőt. Hosszú ideig szólt, már azon voltam, hogy továbbállok, amikor mégiscsak reccsent a szerkezet, kérdezte a hang, hogy ki vagyok. Mondtam a nevem, nyílt az ajtó. Felfelé a lépcsőházban azon gondolkodtam, vajon megismer-e még, mire számíthatok ezzel a váratlan betoppanással. Az ajtó előtt várt. Ahogy felnéztem rá, így szólt: „Vajon hol a macskám, mert most biztosan meg fog dögleni…” Beinvitált a szobájába, én haboztam, végül mégiscsak levetettem a kabátomat, bementem, leültem. Közben a tekintetemmel végigpásztáztam a lakást, mindenütt tökéletes rend és tisztaság volt. Mintha várt volna. A konyhaasztalon laptop, a szobában szélesvásznú tévé. Jó volt hallani a hangját, olyan érzésem volt, mintha csak tegnap beszéltünk volna. A nevekkel volt zavarban egy kicsit, de különben mindenre pontosan emlékezett. Kiderült, még vállalkozó koromban találkoztunk utoljára, csak sejtette, hogy én vagyok az a bizonyos újságíró, akiről egyszer beszélt neki a barátja. Elmeséltük, hogy mi minden történt velünk, mióta nem találkoztunk, újra megbeszéltük, hogy milyen rokonok is vagyunk. Valójában a felesége volt rokonom, de hogy milyen ágról, arra már nem emlékeztem. Egymás egészségéről is érdeklődtünk, kiderült, hogy mindkettőnknek vannak kisebb-nagyobb ilyen jellegű gondjai. „Megvagyok” – mondta egykedvűen arra a kérdésemre, hogy hogyan telnek a mindennapjai. Ilyenkor többnyire a lakásban tartózkodik, nem jár ki, mert hideg van, csúszós az út, fáj a lába. Csak akkor szokott sétálni a városban, ha szép idő van. Többnyire nyáron. A hírekkel azért tisztában van, az internet, a tévé frissen tartja. És persze a szúdoku, több ilyen rejtvényt is látok itt-ott. Elpanaszolta, hogy mostanában fáj a dereka, átnyilall előre, időnként szúró fájdalmat érez. Kissé fél a jövőtől, mert mi lesz, ha kórházba kerül, meg kell műteni…? Hogyan tudja majd ellátni magát? Hisz nincsenek gyermekei, valójában senkije sincs. Egyetlen távolabbi rokona él a városban, aki nagyon elfoglalt, ezért ritkán szoktak találkozni.

Jólesett beszélgetni vele. Próbáltam vidámságot vinni a kis otthonába, de valami különös szomorúság bujkált a gondolataim, érzéseim mélyén. Nem panaszkodik, de milyen szörnyű lehet ez az állandó magány. Mint mondta, van egy barátja, aki feljár hozzá, de többnyire csak a betegségeikről beszélgetnek. Valójában több ismerőse is van, de csak szép időben szokott találkozni velük. Van egy kis tér, amelyet maguk között székely parlamentnek neveznek, mert ott szokták megvitatni a politikai kérdéseket. Össze-összevitáznak, aztán kibékülnek. Télen azonban szünetel a parlament tevékenysége. Volt egy nagyon jó barátja, akivel ott ismerkedett meg, de sajnos lebetegedett, aztán eltávozott. Évről évre egyre kevesebben vannak. Ahogy ott üldögéltem, és beszélgettünk, egy pillanatra rátévedt a szemem a mozgó képernyőre, ahol Cristina Țopescu halálhírét taglalták. Nemsokára felálltam, elköszöntem. Úgy búcsúztam, hogy magamban eldöntöttem: meg kellene még látogatnunk, a családdal is, meglephetnénk olykor egy kis finomsággal. A szúdokus füzetébe beírtam a telefonszámomat, hogyha bármikor, bármiben szüksége lenne rám… Nem lesz, nem úgy ismerem. Az édesapám számát is leírtam, talán beszélgetnek majd egyet a régi dolgokról.

Lefelé a lépcsőn újra eszembe jutott Cristina. Mintha valahogy ő is családtag lett volna, az apját is ismertük. Minden bizonnyal másképp alakult volna a sorsa, ha nem lett volna magányos. Megvagyunk a tévé, az internet mellett, de a lelkünk mélyén nem ilyen kapcsolatokra vágyunk. Vajon hány olyan ember él a szomszédunkban, akihez soha nem kopog be senki? Gyanús volna-e nekünk, ha három hétig nem látnánk őket? Emberek vagyunk-e még ebben a rohanó világban? Vajon mi reménykedhetünk-e abban, hogy szebb, mozgalmasabb lesz az öregkorunk? – kérdeztem magamban, aztán kiléptem a csípős januári hidegbe, és rohantam tovább.

Nagy B. Sándor / Háromszék

3 hozzászólás

  1. antal m.

    A magány!
    Magam is, a 24 éve elhuny feleségem okán, hirtelen magányba estem, gyerekeim is kiszálltak voltak, ahogy mondják nálunk! Elgondolkodva de élet tapasztaltan, meg kerestem a magányt megoldtam, megnősültem.
    Amikor Orbán Viktor miniszter elnök szájából hallottam, Székelyföldön, hogy ,,tovább nincs magány,, kicsit gondolkodtam és rá jöttem, hogy nekünk mit is jelenthet a kifejezett szó!
    Igen,– nagyon, nagyon rossz a magány, amikor valóban nincs kapcsolat tartás közelebbről,
    segítőtárs feleség,/anyaország/ magára marad az ember, de egy elszakított nemzettnek is ez a sorsa!

    Válasz
    • Horvat ILONA

      Szomorú három hét alatt senki sem kereste fel nem nyomta az ajtó kilincset senki sem akar egyedül lenni de amikor nincs párod nincs kihez menni mindenkinek családja van nehézsége senkinek nincs ideje pazaralja az időt sajnálom hogy így állunk de ez az igaz a mai világban magányosan éljük régen nem volt internet ezek a modern telefonok vettünk süteményt és egy üveg bort és felkerestük a barátokat munkatársakat, szomszédokat örültünk egymásnak hajnalig beszélgetünk és boldogok voltunk !

      Válasz
  2. Zoli

    Vannak enberek kik igy akarnak elni,akarsz segíteni nekik,ők betolakodónak tekintenek eltaszitnak…meg van az ok világtájuk, fiatalkori traumak….ha akkor nincs ojan enber melletuk ki valamijen keppen influenzája..kijének eltemetik magukat élve, s mikor idősebbek rájönnek hogy az ellestük tönkrement…Keserü de igaz

    Válasz

Hagy egy Válaszot antal m.-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük