Ez a „hivatalos foglalkozása” Csernik Pál Szendének, aki Magyarországon él, de Erdélytől és Vajdaságtól Svédországig, Németországtól Amerikáig és Ausztráliáig egyre többen ismerik a nevét, leginkább azért, mert a mesék tolmácsolása mellett a székely értékek képviseletét, népszerűsítését is fontos küldetésének tartja. Hétfőn mutatják be Meselélek című első kötetét szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön.
Telefonon kerestük meg, ő pedig úgy adta elő az életét, mint egy székely népmesét. A szemerjai általános iskola elvégzése után a Művészeti Líceumba felvételizett, ahová nagyon szeretett járni, mert rengeteg szeretettel vették körül a tanárai: Ütő Gusztáv, Hervai Katalin, Köllő Margit, Polgár Erzsébet... A művészeti második évfolyamán végzett, érettségi után pedig az anyaságot választotta. Két gyermeket szült, aztán – miután megszűnt a férje munkahelye – Magyarországra költöztek, ahol azonnal kaptak letelepedési engedélyt. Először Szendehelyen laktak. Szende Szendehelyen... Amikor pár hónap múlva az édesapja meglátogatta őket, akkor döbbent rá, hogy milyen messzire költözött az otthonától, és ahogy eszébe jutottak a szentgyörgyi arcok, ízek, és hallotta édesapja székely tájszólását, úgy elöntötte a honvágy, hogy lebetegedett, s csak a két kicsi gyermeke tudta „kiszedni az ágyból”... Utána egy ideig naponta levelet írt szüleinek, rokonainak, barátainak, így próbálta enyhíteni a fájdalmát. Leveleit így fejezte be: „úgy szeretem Szendehelyet, hogy el nem felejthetem Sepsiszentgyörgyöt”.
Előbb egy kerámiaműhelyben dolgozott, közben pedig bébiszitter volt, és idős néniket ápolt Budapesten. A gyerekeik Vácon jártak óvodába, s egyszer mondta az óvónő, hogy szombaton visszavárják őket, mert a magyar népmese napját ünneplik. Hát ő úgy megörvendett ennek, hogy gondolta, szülőként ő is ajándékoz két székely népmesét a gyermekeknek s szüleiknek. Székely tájszólással olvasta fel őket, s nagy sikert aratott. Akkor jött az ötlet, hogy folytatja a mesemondást, később kitalálta, hogy meg is eleveníti a szereplőket. Azonban könyv volt a kezében, ezért a lábaira húzta a bábokat, egy nagy kerek szoknyára pedig díszletet varrt a meséhez. Először egy Waldorf-iskolai ünnepségen mutatta be saját találmányú mesevilágát, ahol azt mondták, nagyszerű dolgot művel, ő pedig annyira megbátorodott ettől, hogy egyre több helyen vállalt fellépést. Valójában a honvágyából fakadt, hogy mesemondással kezdett foglalkozni, ezzel sikerült megidéznie a Székelyföldet. Egy idő után annyira „elkezdett forogni a meseszekér kereke”, hogy otthagyta minden más munkáját. Több mint tíz éve csak ebből él.
Mióta dálnoki nagyszülei eltávoztak, egyre jobban vonzza a fészek, és tudja, hogy a vándor fecske nemsokára végleg hazatalál. Már csak azt kell megvárnia, hogy kisebbik gyermeke is elvégezze az iskolát. Addig is évente nyolc-tíz alkalommal székelyföldi, erdélyi óvodákban és rendezvényeken is fellép, és örömmel fogadják, mert sajnos ott is kuriózum színpadról hallani a székely beszédet, melyet csak akkor használnak a színészek, ha karikíroznak valakit. Olyan ez, mintha megtagadnánk önmagunkat – mondja végezetül, majd hozzáteszi: ha hazaköltözik, megalapítja a székely vándorszínházat.
Első kötetében arról vall, hogyan repítették el a mesék a dálnoki Tanarok patakától, ahol nagyszüleinél a vakációit töltötte, az Óperenciás-tengeren is túlra, hogyan próbálja átmenteni a jelenbe nagymamája utolsó ölelését. „A székely tájszólás szerelmese vagyok. Szeretem a dallamát, a játékosságát, ringat, mint egy bölcső. Jólesik hazajárni, hangfürdőzni” – vallotta lapunknak a művész.
A könyvbemutatót hétfőn 18 órától tartják a Tein Teaházban.
Nagy B. Sándor / Háromszék