– Szervusz!
– Üdvözöllek. Keresel valamit?
– Nem igazán. A mamám nézi a képeket, meg hallgatja, mit mond a bácsi a kastélyról. Nem érdekel.
– Pedig érdekelhetne. Hatalmas jelentősége van.
– Hogy hívnak?
– Már nem számít, ifjú hölgy. Már nem. Honnan érkeztél?
– Messziről. Nagyon messziről, sok-sok órát utaztunk. Budapestről.
– Budapest... – sóhajtott az alak, miközben kikerült egy kötelességből kattintgató turistát.
– Ismered?
– Mondhatni, ifjú hölgy. Mutassak valamit?
– Mit akarsz mutatni?
– Egy fontos termet. Amire azt akarom, hogy emlékezz, érted?
– Miért?
– Mert ti vagytok a jövő. Kövess, hát!
Az alak áthatolt a falakon, ajtókon, be-bevárva a kislányt, aki felverte a palota súlyos, komor csöndjét, és megcsodálta a tükröket... Egyszer csak megálltak.
– Amit most mutatok, arra fel kell készülni. Úgy lépj ide be, mint ahogyan a temetőben szokás. Voltál temetőben?
– Voltam. Nem szeretem. Sötét.
– Pontosan.
– Kinek a sírjához viszel? Itt halt meg a cicád?
– Cicám...? Nem. Itt halt meg a Nemzetem.
– Nemzet? Mi az a Nemzet? – érdeklődött a kislány átlépve a küszöböt.
– A Nemzet... – akadt meg a férfiú. – A Nemzet az cél. A Nemzet a dal, amit tanulsz az iskolában, a Nemzet Arany versei, a Nemzet milliók vére... A Nemzet, tudod, egy kis része a lelkednek. Amikor megszülettél, a levegővel együtt kaptad. Amikor Édesanyád mesél neked, esténként, három királyfiról, sárkányról, tündérről... Amikor éneklik a himnuszt, de nehéz, mégis, mindenki kapaszkodik, erősen tartja... A Nemzet az, amikor lehajtod a fejed a templomban, mikor mondod a Miatyánkot, és a szeretteidért imádkozol...
– Akkor a Nemzet olyan, mint egy anya? Vagy olyan, mint a papa?
– Olyasmi. Majd rájössz...
– Miért hoztál ide?
– Mesét szeretnék mondani.
– Halljuk, halljuk! – tapsikolt a kislány.
– Hajdanán, réges-régen volt egy gyönyörű ország: hegyekkel körülölelt, vizekben gazdag, dús erdőkkel és végtelen pusztaságokkal tarkított, hatalmas ország. Gyere csak közelebb! Látod ezt a térképet? Ez a nagy halacska féle az, amiről meséltem. Jóféle népe volt neki, szorgos, tisztelettudó, de makacs. Nem hajtottak fejet a nagyhatalmak előtt.
– Ez Magyarország, ugye?
– Igen, kedves. A legszebb ország.
– Mi történt vele?
– Jöttek csúnya, nagy hatalmak. Háborúk indultak más országokkal, és Magyarországot is belekeverték... Rettenetes háborúk voltak, sokan meghaltak. Aztán miután befejeződött a mészárlás, és Magyarország szépen lassan vérzett, összegyűltek azok az emberek, akik bírának kiáltották ki magukat, és leültek emögé az íróasztal mögé... Elkezdtek tanakodni, mi legyen a vesztessel. Elhatározták, hogy kiírtják írmagját is. Féltek tőlünk. No, szipogsz?
– Ez szomorú! Azt mondtad, mesét mondasz!
– Mese ez, tündér-leány. Szomorú, de mese...
– Mit csináltak vele?
– Látod a halacskának a hátát? Leszakították. Látod a halacskának az orrát, az "uszonyig"? Leszakították. Látod a halacska feje és háta közti részt? Leszakították. Látod a halacska hasát? Leszakították. Látod a halacskának hátul, a farkincáját? Leszakították. És itt is, ezt a kicsi részt.
– Nem értem, bácsi!
– Elmagyarázom: azok az emberek, akik itt éltek – mutatott reszketeg kezével a felvidéki falura-, másnap úgy ébredtek, hogy többet nem beszélhettek magyarul, nem írhattak magyarul, nem élhettek magyarul. Ugyanez történt mindenhol.
– De ez nem igazság! – dobbantott a lábával a kislány felháborodottan.
– Nem igazság, valóban. És mégis megtörtént.
– Ezt ki engedte meg? Ki bólintott rá erre?
– Nem bólintás volt az... tollvonás...
– Honnan tudod?
A halványan derengő alak leszegte fejét, és egy könnycseppet elejtve szégyenkezve megszólalt:
– Én írtam alá...
Sántha Kriszta Hanna, Sepsiszentgyörgy