Ha jól meggondolom, tiszta átjáróház ez a falu. Egész nap, nyitástól zárásig öt-tízpercenként fékeznek az áruszállító autók a bolt előtt. Némelyikból hangosan szól a zene. Leadják az árut és már mennek is tovább.

Így megy ez reggeltől estig. Valakik mindig jönnek, folyton úton vannak. Tele a falu idegen autókkal. Azt hinné az ember, itt aztán zajlik az élet. Itt aztán folyton történik valami. És tényleg. Folyton történik valami. A teherszállító autók mennek, viszik magukkal a hangos, fülsiketítő zenét, de mi maradunk. Mindenki marad. Csak nézünk utánuk, ahogy felszáll a nyomukban a por. Fel az orrunkig. Marad az áru a boltban és maradunk mi, kezünkben a most vásárolt kólával. Valakik mindig jönnek és mi mindig maradunk.

Itt mindenki egyszerre jár a boltba. Az embernek az az érzése, hogy a falubeliek összebeszéltek, megbeszélték az időpontot, vagy egyszerűen csak ráéreztek. Mert olyankor mindenki ott van. Sürgölődés, izzadtságszagú forgolódás, egyperces pletykák gyors megosztása. Kosár az nincs. Ki-ki rakosgatja a kezébe, onnan a pultra a kiválasztott holmikat. Ez csak növeli a tolongást és az összevisszaságot. Párszor bebotlottam már ilyenkor. Azóta inkább a szemközti ablakból figyelem mielőtt elindulnék, apad-e a nép a bolt előtt?

Legutóbb mégis lyukra futottam, megálltam hát a bejárat előtt és erőltetett beszélgetést kezdeményeztem egy szintén kint ténfergő szomszéd falubeli román emberrel, aki ettől a végére annyira felbátorodott, hogy megkérdezte: „Párinte, van pálinkád?” Mondom, csak borom van, az összegyűl, mert nem iszom meg. Pedig a falu népe fenemód büszke rá. Pálinkám meg nincs.

A válasz kimerítő, a román közmunkás hajlong és kéri a bocsánatot, amiért egy pillanatig is azt feltételezte, hogy szeszkimérést üzemeltetek a parókián. No persze nem innen fúj a szél. Hanem onnan, hogy egy éve, amikor hozzánk vezérelték a közmunkásokat egy kis kubikusmunkára, egyikük sem szomjazott. Nem hagytam. Ez az, amit nem felejtett el nekem a derék lélek. Közben azon gondolkodom, hogy bezzeg ezek a románok még tudják, mi az a pap iránti tisztelet. Még akkor is, ha pálinkát kérnek tőle. Szívom a fogam, hallgatok és közben bekukkantok a boltba. Odabent időközben elfogytak az emberek.

Amúgy cégtábla sincs, de nem csak itt, hanem a falu egyetlen más boltján vagy kocsmáján sem. Még nem mertem rákérdezni, miért ez a szokatlan takarékosság. Az adóhatóság úgyis megtalálja őket. A helybeli vásárló is, és persze az áruszállítók sem tévednek el. A futárok ellenben igen, meg a mentők is, de ők inkább a logikátlan sorszámozás miatt. Az átutazóban lévő vásárló persze nem képes elsőre tájékozódni, de azt hiszem ez itt senkit sem érdekel. Mert itt senkit sem érdekel, mit gondol a világ. Már a szomszéd falu véleménye sem. Mert olyan ez a kis település, mint egy sziget, mint egy múltból ittfelejtett emlékmű. Ahol megállt az idő. Az itt lakók, most biztosan élénken vitáznának velem. Mert ők mindig vitáznak. Valami ősrégi hagyomány ez itt, talán azóta van így, hogy a 18. században betelepítették a svábokat és a tótokat, akik aztán végül mind magyarok lettek, de az összhangot azóta sem lelik egymással. A génekből mindig előszökik az ellentét.

Délelőtt 10 tájban és délután 5 után van a bolti csúcsidő. Az otthonülő háziasszonyok délelőtt jönnek, terítik a friss híreket, árnyékos arccal hallgatom ezeket a könnyedén elkottyintott, vég nélküli karaktergyilkosságokat. A munkából érkezők rendszerint bejönnek még bevásárolni. Mint valami lelkes és tudatos lokálpatrióták. Vagy, ahogy az orruk alá szoktam pörkölni, néha, nem kevés iróniával: mint egy nagy, boldog család. Tudván persze, hogy mennyire gyűlölik egymást. Még ehhez képest a verekedési és késelési arány itt merőben alacsony. Megelégednek az orális erőszakkal.

Amúgy nyáron a legrosszabb itt. Már bent a boltban. Az egész egy nagybetűs szauna ilyenkor. A nagy diófa árnyékából, amely a bolt előtti teret uralja, bejössz a sötét falusi házikóba, amiből néhány fal kitörésével „elkészült” a bolt, és egyszerre megcsap a 35 fokos, vagy azt meghaladó párás hőség, egyetlen perc alatt kiül a bőrödre a kellemetlen izzadság. Ilyenkor rendszerint azt is elfelejted, mit akartál, miért jöttél. Egyetlen dologra koncentrálsz csupán, kapj le valamit a polcról, fizess, lépj ki a diófa alá és lélegezz nagyot.

A tulaj egy fiatal menyecske, aki ide jött férjhez. Tudja, hogy mi kell a népnek, mindenből a legolcsóbbat hozza. Ezért aztán a legtöbb dolog ehetetlen. Vettem már itt vízízű tejet, műanyag ízű margarint, fűrészpor ízű csokit. Sok minden egyebet nem, mert néhány ilyen próbavásárlás után átpártoltam, no nem a konkurenciához, mert az még olcsóbban, még rosszabbat hoz, hanem a város széli multihoz.

Pedig korábban mennyit szidtam őket, meg mondogattam bőszen, hogy a helyi kiskereskedőket támogassuk, meg minden. De néhány ehetetlen termék után elfogytak az érveim. Így aztán szokásba jöttek a városszéli bevásárló kiruccanások.

Persze azért „támogatjuk” még a boltost, hiszen néha be-befutunk valamiért, ami éppen elfogyott. A kenyér, a gáz, az élesztő itt is ugyanolyan, mint bárhol másutt. És cserébe fülelhetsz is. Már, ha érdekel. De nem. Csak néha, de az is inkább olyan tettetett érdeklődés. Ne mondják, semmi nem érdekli ezt az embert, csak szenvtelenül jön-megy a polcok között.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük