Miért Európa a koronavírus epicentruma? (Párizsi levelek)

Katonai konvojok szállítják a halottakat Lombardiában

A koronavírus megjelenése óta minden jel arra mutatott, hogy terjedését csak a lezárt határ fékezi drasztikusan. Netanjáhú kormányfő ezt azonnal megtette, és meg is lett: március közepéig egy haláleset nem volt ott.

Izraelnek egyébként is jól áll a nemzetállamiság, kerítéssel a határán, míg az EU tagállamai ilyesmivel nem eléggé fotogének, s nemhogy a határzár építése, de a nemzeti érzelem is – a balliberális mintavevők szerint – a szellemi leépülés jele.

A tragédiát tetézte, hogy a határzárat több állam vonakodva, késlekedve vezette be. Az árukereskedelem és a más téren való egymásrautaltság miatt nem lehet teljes a vesztegzár, ilyesmire senki sem gondolhat komolyan, de a novemberben Kínában megjelent betegség elharapózása, súlyossága láttán érthetetlen, hogy turisták, magánzók, migránsok korlátozások nélkül járhattak ki-be hónapokig az Európának nevezett átjáróházba. Ebben nagy szerepe volt az évtizedek óta suly­kolt nyílt határok dogmájának, amely a Soros-féle nyílt társadalom ideológiájának a gerince.

A vírus gyors terjedése bebizonyította azt, amire a konzervatív, jobboldali érvelés nem volt elég: a nyílt társadalom erőltetése annyit ér, mint a „fényes szelek” által idefújt „napfényes jövő” vallásos hite a kommunizmusban. Az európai államok jelenlegi vezetőinek többségébe, tanácsadói grémiumába már kamaszkorukban belenevelték az open society katekizmusát, s így nem csoda, ha ezzel a kódrendszerrel beprogramozva úgy viselkednek, mint Timur és csapata a Szovjetunióban. Azok a fiatalok, akik a jobb munkahelyet keresve élni tudtak az elköltözés lehetőségével, továbbra is támogatni fogják a nyílt határok elvét, ráadásul nincsenek egzisztenciális veszélyben, mint a vírus tizedelte harmadik generáció. Fölös szabad idejükben nézegethetik, hogyan telnek a karanténba vonult „sztárok” unalmas hétköznapjai.

Őket utánozta Macron kormányának Szenegálban született szóvivője, aki nem restellte leszólni az úgymond amatőr olasz intézkedéseket, miközben a francia határok még mindig nyitva voltak – az ideológia jegyében. Az olaszok, a németek lezárták végre határaikat a franciák felé is, de a hatszögletű állam – a felforgató ideológiák melegágya és terjesztője – továbbra sem. „Egy kamaszt választottunk az Elysée-palotába, sokba fog ez még kerülni nekünk” – panaszkodott egyenes adásban Luc Ferry filozófus úgy jó két éve. És mit is hallunk a fiatal elnöktől? Hogy a vírusnak nincs útlevele. A CNews francia tévé március 16-i adásában az elemzők, miközben a magyar kormány határlezárását dicsérték, azzal vágtak vissza, hogy a vírushordozónak viszont van. (Az útlevél nélkül besurranóknak meg joguk van.) A valóság, sok ezer polgártárs halála talán ráébreszti a politikai elitet az eszmei merevség következményeire.

Marad a kérdés: miért szinte mindig Európa húzza a rövidebbet a hetvenes évek óta, és mire jó az Európai Unió, amelyre, ha nem is a jelenlegi formájában, de szükségünk van? Hogyan védte az EU a polgárait, mit tervezett, látván a távol-keleti veszélyforrást? Mint tapasztaljuk, sehogy. Pedig amiben vagyunk, az várható volt. Ami nem a kereskedelmi vagy jogi ügyek körébe tartozik, azzal nem tudnak mit kezdeni. Ha életről-halálról van szó, az EU az ENSZ csigalassúságával halad a probléma megoldása felé, és technokratáinak nem vesszük hasznát. És hol maradt útközben az európai szolidaritás, amelyet 1957 óta gyakorolnak? A németek nem szállítottak maszkokat az olaszoknak, a franciák is inkább Kínába küldtek. Szégyen, ahogy a hangadó európai kormányok viselkedtek az olaszokkal a vírus terjedésének kezdetén.

Az ázsiaiak hatékonyabban reagáltak és jobban is vizsgáztak. Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Japán tüzetesen átvizsgálta és azonnal lezárta kikötőit. Példájuk mutatta, hogy ez a legjobb fegyver egy olyan vírus terjedésének megfékezésére, amelynek halálosztó veszélye az influenzához hasonló, csak hatványozottan fertőzőbb.

Napjaikban Európában nemcsak tragikus egészségügyi, hanem súlyos logisztikai válságnak vagyunk szemtanúi, amely felmutatja az európai államok megtépázott szuverenitásának következményét. Az unió inkubátorában a decentralizált Olaszország – eszközhiányos orvosainak és egészségügyi dolgozóinak heroikus erőfeszítései ellenére – védtelenné vált. Ahogy a francia elnök hatalma is eszköztelen, s csak jelképes a hivatalos ideológia az európai uniós bíróság védelme alatt álló külvárosi lakossággal szemben. A betelepültek másod-, harmadgenerációja saját „kulturális övezetében” fittyet hány a korlátozásokra.

Nézem az afrikai, dél-amerikai, észak-amerikai adatokat is. Miért Európát sújtja a legjobban a betegség? Az ideológia, a fejetlenség, a nárcisztikus individualizmus mellett az elöregedés is ott a serpenyőben. Életünk melyik visszatérő mintája sejlik ki a betegségrituáléból? Egy olyan korban, amely a fiatalságot isteníti, az öregség és az öregedés folyamata problematikus. Az atlanti civilizációban a legtöbb ember hajlandó öreggé válni, de öregnek lenni senki sem akar. Csak az, aki megnyugszik Istenben vagy a sorsában.

Az ázsiai országok úgy iratkoznak fel a globalizáció listájára, hogy viszik magukkal a szuverenitásukat, a vallásukat, egyszóval az identitásukat. A múlt század közepén elhunyt – küzdelemteljes és katolikus kultúrában élő – francia filozófus, Alain írta a Megjegyzések a hatalomról című könyvében: „Mielőtt gazdasági egységgé vált volna minden közösség, előbb katonai jellegű volt.” A fegyelem, a közösségi összetartás kontinensünkön már csak hófoltokban található. Jelenünk értelmét inkább Lao-ce olvassa ránk: „Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól, de nem tudja, hogyan szabadulhatna meg az élettől.”

S. Király Béla / Háromszék