David Brooks, konzervatív amerikai újságíró szuggesztív képet festett a bobónak becézett amerikai bohém burzsoáziáról. A bobók a paradicsomban: az új felső osztály című, 2000-ben megjelent könyvében elénk varázsol egy keleti parti amerikai várost, amelynek lakói anyagilag úgy „el vannak eresztve”, mintha Beverly Hills nyaficai lennének. Ugyanakkor progresszív balol­daliak is, azaz a „haladárok”.

A bobó fogalmával egy szociológiai réteg írható le, amelynek szellemi beállítottsága, mentalitása a skála más-más fokán ugyan, de újsütetű mivolta ellenére döntő tényező az atlanti politikában. És az amerikai módit utánzó-követő európai csili-vili fővárosi rétegekben is.

A bobó habitusában örökli a nyolcvanas évek generációs felhámját, a yuppie-t, amely fel-felkérődzi magából a Derrida-idézeteket, a New York Review of Books és a New York Times paneljeit. A bobó keresztpapái: a Radical Chic, a Toscana Linke és a kaviáros baloldal. Keresztmamáik pedig az amerikai egyetemek aknavetős feministái.

A Radical Chic gyűjtőneve annak a jómódú, milliomosokkal teleszórt gondtalan életélvező hálózatnak, amelynek tagjai a hetvenes-nyolcvanas években bizonyos habitusok, sajátos tolvajnyelv alapján azonosították egymást, hajnalig tartó partikon szőtték világmegváltó terveiket, és – ez a lényeg – pénzzel és kedvező sajtóhírekkel támogatták a szélső baloldali terrorcsoportokat, például a Fekete Párducokat. Oda s vissza voltak a szovjet kommunizmusért, olvadoztak Mao, Fidel Castro, és Che Guevara láttán. A Firenze környékén nyári rezidenciát vásárló német iparmágnások fenegyerekei alkották a Toscana Linke laza csoportosulását, akik pénzzel tömték az olasz Vörös Brigádok és a német Vörös Hadsereg Frakció terroristáit. A kaviáros baloldal kifejezés több ország újbaloldalát födi le, de szűkített értelemben a klasszikus baloldali programot feladó, 1983-tól a neoliberális gazdaságpolitikát elfogadó és abból profitáló francia szocialista mogulokra vonatkoztatják.

A bobó kifejezés nagy sikerívet írt le, meleg szivárványa áthajolt Nyugat-Európába is, hiszen hasonló jelenségek nyelvi kódját fedezték fel benne. Az atlanti holdvilág politikai osztályát általában belőlük töltik fel. A hatalom különböző fórumait birtokló bobókrácia nem hivalkodik luxuskörülményeivel, adja a nagylelkűt, de mindez porhintés. A képmutatás az életformája. A médiában, a politikában a befogadás élharcosa, NGO-kat támogat, de sem ő, sem a gyereke nem kerül közel a határon átmászó világelvtársával. Jól védett luxusnegyedekben él, pénzét adóparadicsomokban forgatja meg, de ő kiált leghangosabban azok létezése miatt. A közoktatás, az esélyegyenlőség prédikátora, de a gyerekét magániskolába járatja. Miközben új formában és új körülmények közt erőlteti az „ez a harc lesz a végső”-t, nem származik számára sem egzisztenciális, sem testi fenyegetettség abból, hogy „nemzetközivé válik holnapra a világ.”

A bobó–bevándorló koalíció egyelőre még dominálja a világpolitikát. Különösen a közelmúlt brit belpolitikai történései adnak felháborító példát arra, hogy a vezérszónok nem a multik kényszere miatt cselekszik, hanem magánszorgalmú kutyaként. A Tony Blair vezette, megújult Munkáspárt forgatta így fel a brit politikai életet, degradálva azt. Ez a vérbeli bobópárt, hogy klientúráját kiszélesítse, az „osztálystratégiáról” az „értékstratégiára” váltott, amelyben a bevándorlás felpörgetése volt a lényeg. Aztán a góré lemondása után három évvel, 2009-ben robbant a bomba. Andrew Neather, a miniszterelnök volt szövegírója bevallotta, hogy a masszív bevándorlás – a médiatálalás ellenére – nem gazdasági okokból történt. A Performance and Innovation Unit nevű, közvetlenül Blair kabinetjének alárendelt munkacsoport ugyanis kettős célt követett. Az egyik, hogy sokszínű etnikai társadalom létrejöttét segítsék elő minden lehetséges eszközzel, arra kényszerítve a brit állampolgárokat, hogy együtt éljenek az emberimporttal. A folyamatot addig erőltették volna, mígnem az visszafordíthatatlanná válik. Ilyen eszközzel vélték letörni a vidéki, fehér lakosság „előítéletét”, amelynek a neve Közép-Kelet-Európában a hazához, a nemzethez, a szülőföldhöz való ragaszkodás. A másik ok, természetesen, új szavazóbázist teremteni a jövevényekből a Blair-különítménynek. Tehát nem Angliának volt egy pártja, hanem a pártnak egy tetszőleges, gyurmázható Angliája. És hány európai ország lett azóta foglya a győzelembe szavazott pártjainak? Vagy két egymást váltó pártban is üldögélő centristáknak, akik mindig ugyanazt a „nézetet” vallják, és az Európai Unió pártját fogják. Szónoki fogásnak legyintették Marine Le Pen „UMPS” nyelvi leleményét, mígnem Macron győzelme bebizonyította szavainak igazát. Párizsban a jobboldal (UMP) balszárnya és a baloldal (PS) jobbszárnya pacsizott össze a kormányrúdnál.

Akár a francia, akár a német, vagy újabban a szocialista spanyol kormány migránspolitikáját vizsgáljuk, nap mint nap a hallgatást, a titkolózást, a félrebeszélést vagy a nyílt hazudozást érjük tetten. Hogy ez a politika mégis működjék, ahhoz egy befolyásos réteg támogatása kellett. A kisembert megvető bobó-elit arról győzködi az alulinformált vagy félretájékoztatott lakosságot, hogy nincs alternatíva, nem lehet megakadályozni a bevándorló-folyamot, hogy együtt kell élni és úszni szemben az árral: a más kultúrkörből érkező idegenekkel. Akiket az ő adójukból stafíroznak ki a muszlim lakodalmakon. Ez nem kevesebbet jelent, mint megfosztani a keményen dolgozó és viszonylagos jólétet teremtő „bennszülötteket” a jövőbe vetett reménytől, a normális védelmi reflexektől. Nem csoda, ha őseik földjén igen sokan fölöslegesnek érzik magukat, ráadásul a bölcsőtől a sírig duruzsolják a fülükbe, hogy húzza meg magát szülei gyarmatosító tettei miatt. Mi ez, ha nem kollaborációs politika, és nem a „helyi lentiek” elleni orvtámadás?

A Fehér Ház volt kommunikációs igazgatóját, Pat Buchanant idézzük: „Lehet gyűlölni, elítélni vagy tagadni egy etnikumoz, nemzethez tartozás létét. De ez, amely birodalmakat teremt és semmisít meg, jóval hatalmasabb, mint a globalizáció. Mert szívből jön, és emberek készek meghalni érte.”

S. Király Béla / Háromszék

6 hozzászólás

  1. antal m.

    Igen,- vagy dúvadakkal együtt üvölteni,- megrázó!
    A POLITIKA ÉRDEKEIÉRT BE DŐLNI!

    Válasz
  2. Tóducz

    Kiegészítőként tudom ajánlani S.S.Dzsóénak, de nem csak, a 2018.07.05.-i Demokratában megjelent “A farkasokkal együtt kell üvölteni” című Jánossy Péter Sámuel cikkét.

    Válasz
  3. antal m.

    ,,MIGRÁNSSIMOGATÓK,,….nagyon jó felvilágosító írás.
    Keményen gyúrják-szövik-alkotják a Világ politikát!
    Minden ravaszsággal tömik az ideológiájukat, eladóvá színesítik-piacosítják a népeknek.
    Minden világrész vagy ország vezető a maga érdekét-ideológiáját védi! / ez normális/
    NEHÉZ KÖZÖS EGYÜTTHATÓRA VÁLTANI!

    Válasz
  4. Tóducz

    Ajánlom ezt az írást szeretettel S.S.Dzsóénak, de nem csak.

    Válasz
    • Sorok-Soros

      En pedig ajanlanam kedves Toducz,hogy venne le asotet szemuveget,meg a lakatot a dinnyejerol es kikintson ki a vilagba is. Ez az iras egy velemeny mint sok mas. Azert van a demokracia,hogy az egyen elmondhassa az o velemenyet,es ez igy van jol. Csak azt nem ertem,hogy miert aggodik??? Oda nem mennek milliok. Latja ide jonnek,mert valakik megkell vegyek azt a 25 ezer hazat amit epitenek csak a falunk es a szomszedfalu kozott. Azert vannak munkahelyek szazezrivel,hogy a szuksegletet kielegitsek,jovedelmet biztositsanak a csaladoknak. Csak a magaszeru soteteknek,csak annyi van,hogy tomje meg a belit es elmelkedjen a jobb eleten. Aztan ahogy esik,ugy suppan. Jolvan es eleg az 50 negyzetmeteres blokk,ket csaladnak is. Ha pedig vannak,mert vannak masok akik valami bizsnyicet csinalnak es gyarapodnak,azokat elitelik,irigylik,gyulolik. A vilag igy is,ugy is osszevegyul,csak ido kerdese. Az idok folyaman,barminek,voltak es lesznek emberek akik ellenallnak,de a vilag megy tovabb.Majd belefaradnak es kihullnak mint a fagereblye foga.

      Válasz
      • Tóducz

        S.S.Dzsóé, nem aggódtam, ajánlottam!!!

        Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük