Szinte nem telik el nap az utóbbi időben, hogy ne csattanjon újabb kisebb-nagyobb pofon az erdélyi magyarság orcáján. Egy leszedetett felirat, egy büntetés, visszaállamosított ingatlan, ellehetetlenített oktatási intézmény, egy újabb, számunkra kedvezőtlen bírósági ítélet… Szaporodik veszteségeink amúgy is testes lajstroma.
Mintha a kilencvenes évek elejére röpültünk volna vissza, mikor minden iskoláért, magyar szóért, betűért meg kellett harcolni, minden épület, tapodtnyi föld megszerzéséért küzdelem szükségeltetett.
Most szépen lassan elveszítjük mindazt, amit a NATO és az uniós csatlakozás nyomása alatt sikerült kikényszeríteni, és a romániai mindennapok zűrzavarában jóformán észre sem vesszük, hogy megint egy lépés hátrálásra kényszerítették közösségünket. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején kierőszakolt törvények felemásak, egykor jogokat biztosítottak, de ma jogtiprásra alkalmasak, újak, jobbak, biztosítékokat hordozóak nem léphetnek életbe, útjukat állják a nacionalista indulatok. Nem működnek már a politikai egyezségek, sehová sem vezetnek a parlamentben kötött kompromisszumok, a kislépések politikája – melynek korábbi eredményei most napi veszteséglistánkat szaporítják – végképp csődöt mondott.
Megválasztott, önjelölt vezetőink pedig tehetetlenül vergődnek, új utat nem találnak, pedig egyre bizonyosabb, hiába tapossák a régit, immár sehová nem vezet. Jó ideje kárelhárítás folyik csak, az eredmények kimerülnek egy-egy korábbi rossz döntés megakadályozásában (lásd a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye, a magyar gyermekek román oktatásáról szóló rendelet vagy a magyar tanítók fizetésének méltánytalan megnyesése). Ám mindeközben végleg elveszni látszik az önálló magyar orvosképzés reménye, sorra államosítják vissza az egyházi ingatlanokat, és most már nem csak a székely zászlóért, de az ünnepeinken kitűzött piros-fehér-zöld szalagokért is bírság jár.
Belekeseredtünk a mindennapi megélhetésért vívott küzdelembe, belefásultunk, fáradtunk a romániai valóság ellentmondásainak megemésztésébe, és mintha nem éreznénk a fenyegető veszélyt. Öt évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén sikerült utoljára erőt, valós összefogást felmutatnunk, azóta tiltakozásaink is kimerülnek pár száz, ezer ember megmozdulásában. Lángra kell lobbantani újra az őrtüzeket és hatalmas tömeggé egyesülve megmutatni, vagyunk és lenni akarunk.
Ehhez azonban nem elegendő a Székely Nemzeti Tanács hívó szava, a zsákutcában toporgó politikumnak is az ügy mellé kellene állnia, felismernie, hogy egy ilyen tömegmegmozdulás őket, tárgyalási pozíciójukat is erősítené. Fel kellene ébredniük, ébrednünk, mert ha nem, mindennapi veszteségeink egy végső, nagy vereséggé válhatnak.
Farkas Réka / Háromszék