A legtöbb ember már gyermekkorától kezdve azt tanulja, hogy versengenie kell a másikkal azért, hogy megkapja a neki kijáró figyelmet, szeretetet.

Először versengünk a testvéreinkkel, majd később az óvodában a csoporttársakkal, iskolában az osztálytársakkal, és így tovább. Még a munkahelyen is, hiszen kell egy hierarchia, amiben megtaláljuk a helyünket, függetlenül attól, hogy ténylegesen is ott van-e. De jó ez nekünk? Számít valamit az életben, a személyiségünkben, a fejlődésünkben?

A válasz igen egyszerű. Nem, nem számít sehova. Nem jegyzi senki, hogy az éppen adott szituációban milyen helyet, pozíciót töltöttünk be, nem ettől fognak jobban szeretni. Mert igen, az egésznek a mozgatórugója a szeretet hajszolása.

Kisgyermekként már elültetik bennünk, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek ha:

  • jól viselkedünk
  • megcsináljuk a feladatainkat
  • szót fogadunk, és mindezeket persze úgy, hogy ne lehessen vetélytárs, vagyis mi legyünk az elsők.

Ez azért sem egy okos dolog, mivel a szeretet feltétlen, nem kötődik értékekhez, teljesítményhez. Gondoljunk csak bele. Életünk első pillanatától szeretve vagyunk, hiszen a csöpp kisbaba mivel érdemelné ki azt, hogy szeressék? Nem tud jól vagy rosszul viselkedni, beszélni, csak sírással tudja kifejezni magát, arról nem is beszélve, hogy állandó jelleggel szüksége van a szeretet kimutatására. Ha az első  időben képesek vagyunk erre, akkor miért van szükség a későbbiekben arra, hogy ne ugyanígy viselkedjünk a gyermekünkkel, hanem feltételekhez kössük az elismerést, a puszit, ölelést, ezzel pedig versengésre kényszerítve őt?

Arról nem is beszélve, hogy a versengés óhatatlanul is egy nyertes-vesztes verziót eredményez, amiben mindig van egy vesztes fél, aki megtanulja a kudarcot, majd ha mindez sokszor van, talán annyira magáévá teszi, hogy azzal fogja azonosítani önmagát, ami rendkívül káros jelenség.

Felnőttek esetében ugyanez megjelenhet egy beszélgetés, egy vita keretében is, mert azzal, hogy például valakinek le akarjuk nyomni a torkán a véleményünket, azzal is versengünk. Versengünk az energiáért, amihez a győztes jut, a szeretetért, elismerésért, ami csak az elsőt illeti meg.

Éppen ezért igyekezzünk felismerni a versengést előidéző szituációkat, majd lehetőleg nem belemenni egy ilyen versenybe, mert ez senkinek nem szolgál az épülésére. A szeretet mindenkit egyformán megillet, nem kell ehhez határokat döngetni, vagy megmászni a hegyeket, egyszerűen elég, hogy létezünk. Ha kiskorban elég, miért ne lennénk ugyanolyan szerethetőek később is, mikor már azt is tudjuk, hogy mi a helyes és helytelen és felnőttként éljük mindennapjainkat.

Ha szeretnéd megismerni önmagadat és fontos számodra a lelki egészséged, Kiss Henriett örömmel segít és emlékeztet arra, hogy mi is rejlik benned.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.