A Vargyas-szoros szépségét és értékét röviden leírni nem lehet, ezért ezt az egyébként kézenfekvő bevezetést át is ugrom. Amúgy is a legjobb, ha mindenki saját magának fedezi fel azt a világot, amit ez a csodálatos sziklaszoros és környéke alkot. Nem is csoda, hogy ez a vidék látogatók tömegeit vonzotta már a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület népszerűsítő kampánya előtt is.
A román blogger-csoport hírverése bizonyára jót tett sok turisztikai szereplőnek Háromszéken, ebben az egy esetben azonban meglátásom szerint a hatás kifejezetten negatív lett. Ekkortól lehetett érzékelni a forgalom jelentős növekedését, amire a járványügyi helyzet csak ráerősített. A nyári szezon második felében a helyzet odáig fajult, hogy hétvégenként a Vargyasról a szoros felé vezető úton szinte lehetetlen volt közlekedni. Erről az oldalról a Vargyas-szorosba egy leaszfaltozott, majdnem tíz kilométeres, egysávos fakitermelő úton lehet feljutni, amit két kilométer földút követ. A falu végén ott is a behajtani tilos tábla, melyet persze senki nem vesz figyelembe, pedig alatta külön táblára szavakkal is ki van írva, hogy az út le van zárva a közforgalom előtt. A hatalmas forgalom persze már a faluban, sőt, Erdővidéknek az idevezető utak mentén fekvő összes településén is érezteti negatív hatását. A leginkább a déli és keleti megyék nagyvárosaiból érkező turisták hozzák magukkal az agresszív városi vezetési stílust, de önmagában a megnövekedett forgalom is veszélyt jelent gyerekeinkre, járműveinkre, nyugalmunkra.
Az autók aztán – nyári hétvégéken többszáz autóról beszélünk! – a szoros alatt ott parkolnak, ahol érik, vagy ahonnan a terület tulajdonosának nincs ideje, lehetősége vagy mersze elküldeni őket (a terv pedig, hogy az autókat a vargyasi önkormányzat területén, ráadásul egy kempingben helyezzék el, fizikai képtelenség ezek mennyisége miatt). A Vargyas-szorost a közelmúltig a gondnokságában tudó Elveszett Világ Egyesület alkalmazottja mindent megtesz, hogy a tömeget kezelje, a látogatóktól a jelképesnek mondható (5 és 3 lejes) látogatási díjat beszedje, az általuk hátrahagyott szemetet pedig összegyűjtse, de egymagában sokszor már egyszerűen tehetetlen. A helyzetet csak bonyolítja az előző kormány által létrehozott természetvédelmi területekért felelős hatóság születése. Egyedüli reménykeltő fejlemény ennek kapcsán, hogy az ügynökség megyei vezetője erdővidéki. Ugyanakkor még senki nem tudja pontosan, hogy a természetvédelmi területeket eddig kezelő egyesületek kezéből milyen jogkörök kerülnek ki, bizonyosnak csak az látszik, hogy a szoros környékén földterületeket birtoklók, a helyi közösség véleményére nem kíváncsi senki. Ezen írásom tartalma is egy fórumon kellett volna elhangozzék, most is csak azért pötyögöm le, mert arra a fórumra, ahol a területtulajdonosok vagy bárki helyi érdeklődő elmondhatná panaszát, véleményét, régóta hiába várunk. Nekem egyébként közvetlen anyagi érdekem fűződik a minél nagyobb turistaforgalomhoz, ugyanakkor meggyőződésem, hogy vannak az anyagi érdekek felett álló dolgok is. Ahogy a Vargyas-szoros mindenese, a néhai Dénes István mondta nekem egy alkalommal: „el kell döntsed, hogy üzletember leszel, vagy természetbarát”. Én általa kaptam betekintést a Vargyas-szoros csodálatos világába, s az általa vallott elvekhez maradok hű akkor is, ha ezek sokak szerint már elavultak. A helyzet valóban sokat változott, s ehhez kétségtelenül alkalmazkodni kell, de csakis azt a vezérelvet megtartva, miszerint fontos, hogy az ember látogassa, megcsodálja ezt a varázslatos helyet (amúgy a ma is használatos hidakat önkéntes munkával építettük, tehát ezért régen is tettünk), de ugyanakkor fontos a természeti értékek megóvása is, hogy azokat majd az unokáink, dédunokáink is megcsodálhassák.
Hogyan lehetséges a kettő összeegyeztetése a jelen helyzetben? Íme a konkrét javaslatom: a vargyasi és almási önkormányzatnak, a Vargyas-szoros gondnokainak, akik mellé betársulhat a két közbirtokosság is, egy közös céget vagy egyesületet kellene létrehoznia. A szorosba vezető, Vargyas tulajdonát képező utat a falu végén (lehetőleg ugyanígy Almáson is) le kellene zárni a napi autós látogatók előtt, ezen autók számára ott kell parkolót kialakítani. Természetesen felhajthatnának a helybeliek, ahogy azon turisták is, akik sátorozni szándékoznak, vagy akik a szoros alatt levő szálláshelyeken szállnának meg s a szállásfoglalást bizonyítani tudják. Ugyanakkor felmehetnének a látogatók gyalogszerrel vagy kerékpárral (természetesen ők is fizetnének napidíjat), a többieket viszont a fent említett egyesület alkalmazottai és járművei (a legstílszerűbb a szekér lenne) vinnék fel egy akár idegenvezetett túrára. Ilyen módon számos munkahely jönne létre helyben, s nem csak a jelképes belépti díj, a szemét és az ürülék maradna a látogatók után. Ennek a közös entitásnak pedig bérleti díjat kéne fizetnie a Kőalján, vagy lentebb bárhol használt területekért, hogy a területtulajdonosok is jövedelemhez jussanak, s a turistaforgalom nyomán ne csak a tönkretett takarmánnyal, a teliszemetelt helyekkel maradjanak.
Elképzelésem nem egyedi, hasonló helyzettel találkozunk a Szent Anna-tónál, téli szezonban a Madarasi Hargitán, de hasonló tervei vannak Szászfehéregyháza településnek is a vártemplom miatt megnövekedett idegenforgalom okán.
Sütő István, Vargyas / Háromszék