Az idősgondozás koronavírus által támasztott kihívásairól beszél Laczikó Tünde, a Silver PRO BORS idősotthon igazgatója, aki szerint a gondozottak teljes mértékben társak az őket körülvevő gondoskodásban.
– A koronavírus miatt teljesen átalakult az idősotthonok élete. Önök milyen változtatásokkal próbálják megóvni az ott élők és ott dolgozók egészségét?
– Mikor még a koronavírus híre csak a távol-keletről hallatszott, mi már akkor bevezettük a karantént, amit minden év első hónapjaiban, különböző más vírusok miatt, megelőzésképpen már eddig is megtettünk. Persze az események azóta már eldurvultak, ezért kénytelenek voltunk minden lehetséges óvintézkedést meghozni, amiben az egyik legfájdalmasabb az idősek hosszútávú látogatási tilalma volt. A különböző higiéniai óvintézkedések (mint például bejövetelkor teljes átöltözés, belépés előtt a cipők és ruházat fertőtlenítése, alapos kézmosás, kesztyűk használata, az idős otthonban lévő minden felület, korlátok folyamatos fertőtlenítése, stb) eddig is megvoltak, csak nyilván most szigorítottunk is rajtuk a maszkok és a védőöltözet használatával. Ezen felül bevezettük a 48 órás munkaszolgálatot, a kinti káros tényezők bejutásának csökkentése érdekében.
– A szeretetotthon lakói hogyan élik meg ezt a példátlan helyzetet? Mi az, ami most a legnehezebb számukra és hogyan tudnak segíteni nekik, hogy bizakodásból több legyen, mint félelemből, aggódásból?
– Talán az volt a legnehezebb, hogy ezekben a nagyon sok mindent megélt emberekben tudatosítani kellett a helyzet komolyságát, hogy ez, ami most a kapuinkon kívül folyik egy merőben más dolog, mint amivel eddig találkoztak. Azt megértetni tehát, hogy mi harci készültségben vagyunk, egy láthatatlan ellenséggel szemben, azért, hogy őket megóvjuk. Számomra is meglepő volt az idősek reakciója. Mert azon felül, hogy az elején azt gondolták, hogy az egész egy átverés, miután felfogták a helyzet komolyságát, teljes mértékben társak voltak az őket körülvevő gondoskodásban. Az amúgy is közeli kapcsolat szorosabbá vált, nemcsak velünk, hanem Isten igéjével is és amit eddig nem tapasztaltam, és őszinte örömmel töltött el, az a munkánk elismerése a részükről.
– Vannak olyan esetek is, amikor maguk az idősotthon lakói adnak erőt, biztatást a társaiknak vagy éppen az ápolóknak?
– Természetesen nagyon sok ilyen eset van. Hálás vagyok azoknak a kollégáknak és lakóknak, akik hirdetik Isten igéjét és evangelizálnak a bentlakóknak és egymásnak, és segítenek szeretettel Isten felé fordulni, ezekben a nehéz időkben is. Ezeknek az időseknek a java része azért került be hozzánk, mert elvesztett valamit (egészségét, szeretteit, önállóságát, lakását, stb) és ők saját maguk tesznek bizonyságot arról az újonnan érkezőknek, hogy mennyivel nagyobb biztonságban érzik magukat, mióta a közösségünk tagjai. Ezek az idősek velünk kelnek, velünk fekszenek, minket ölelnek, mi meg őket, szeretettel és hálával fordulunk egymás felé, mivel többet adunk, ezért többet is kapunk. Ezzel a mostani elszigetelődéssel sem istentiszteletek, sem semmilyen orvosi felülvizsgálatok, sem más olyan szórakoztató események nem folyhatnak az intézményeken belül, amit kívülről jött személyek végeztek el eddig. Ezért mi egyidejűleg ezeket a szerepeket is be kell töltsük, amellett hogy minden erőnkkel azon vagyunk, hogy enyhítsük a család iránt érzett hiányt.
– A családtagok hogyan élik meg a karantén okozta látogatási tilalmat? Milyen kapcsolattartási lehetőségük van az idősotthonban élő szeretteikkel?
– Nagyon nehéz ez a helyzet most mindenkinek, így a hozzátartozók helyzete sem egyszerű. Mi bent, ők kint. Nagyon nehéz az, amikor a betegség elszakít egy majd 60 év boldog házasságban együtt élt párt, úgy hogy az eddig minden nap látogatta szeretett társát, de most még a lakása falai közül sem léphet ki. Vagy pedig a szeretett édesanyja, édesapja van fizikálisan elzárva ölelő karjai elől. Ezért jönnek ilyenkor nagyon jól, azok a sokat emlegetett közösségi oldalak, komunikációs lehetőségek, ahol úgy beszélgethetnek, hogy közben látják egymást, és meggyőződhetnek arról, hogy időseik, családtagjaik a legjobb kezekben vannak. Itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy megköszönjem a hozzátartozóknak a rengeteg imát, amit mondanak értünk ezekben a nehéz időkben. Nagyon hálás vagyok értük.
– A hazai biztonsági előírások miatt az ápolók két hetes váltásokban be kell költözzenek az idősotthonokba. Az otthontól, családtól való elszakadás számukra is komoly kihívást jelent. Hogyan lehet feltöltődni, motiváltnak, erősnek maradni egy ilyen helyzetben?
– Az otthontól, családtól való elszakadás rettenetesen nehéz, mert egy részünknek kiskorú gyerekeink, másoknak idős, beteg hozzátartozóink vannak otthon, akiknek sok esetben egyetlen támaszaik mi vagyunk. És nehéz úgy kötelességet teljesíteni, hogy közben azért aggódunk, hogy miközben mi itt bent tesszük hűségesen a dolgunkat, addig a mieink vajon hogyan szenvedik el a hiányunkat, és kihez fordulnak segítségért. Ez nagyon nehéz. Az, hogy hogyan tudunk erősek maradni? „Mert hitben járunk, nem látásban”! (2Kor 5,7) és „Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.” (Ef 5,20) Talán ezzel a két igeverssel tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni a választ. Ezek mellett pedig a szeretet és a rengeteg humor az a két dolog, amivel társulva kitartóak maradunk ebben az időszakban.
– Az idősotthon vezetőjeként Ön hogyan éli meg ezt a helyzetet? Milyen kihívásokkal szembesül nap, mint nap? Hogyan lehet megtapasztalni az Úr kegyelmét, vezetését, erejét egy ilyen súlyos és felelőségteljes helyzetben?
– Alapvetően egy nagyon szerencsés embernek tartom magamat. Elsősorban azért, hogy megtérhettem Jézus Krisztusban és hogy befogadhattam Őt a szívembe. Mindenért neki adok hálát: azért is hogy szerető és támogató férjem, gyermekeim, családom van. De ez a helyzet borzasztóan felkavaró állapotba tudta hozni az én belső nyugalmamat is. Nem vagyok méltó sem erre a funkcióra, sem arra hogy döntsek közel 40 ember bevonulásáról, hogy 70 időst gondozzon 14 napos időszakokban, éjjel-nappal egyfolytában. De Isten nagyon kegyelmes és adott nekem egy olyan csodálni való csapatot, melynek tagjai az első szóra felsorakoztak és velem tartanak mindannyian a harcban, kivétel nélkül. Ezt hívják úgy: „isteni csoda”.
– Mi az, amit ebből a helyzetből a koronavírus utáni időszakra már most érdemesnek lát magával vinni, akár személyes, akár közösségi tanulságként?
– Így, az első 14 nap vége felé közeledve, ennyi távollét után az otthontól, méginkább felértékelődik a család közelségének fontossága. És most tudom csak még jobban értékelni azt, milyen hatalmas áldás az, amikor egy csapat igazán egységben és szeretetben tud végigdolgozni úgy egy időszakot (hogy miközben fáj a lelke az otthoniak után és tele van aggódással) a legnagyobb egyetértésben, és a legnagyobb segítőkészséggel, hogy eközben lesz az időseink számára, ha kell a gyereke, a gyóntatója, a békéltetője, a vigasztalója, és beszélhet arról, aki az Üdvözítője.
Fábián Tibor