Ötven éve, 1970. május 15-én halt meg Moyses Márton ’56-os politikai elítélt. 1970. február 13-án Brassóban a kommunista pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát, égési sebeibe halt bele. Május 17-én helyezték örök nyugalomra Nagyajtán.
Moyses Márton kálváriájáról és tragédiájáról az 1990-es években gyűjtögettem adalékokat. Erdővidéki interjúim és levéltári kutatásaim nyomán 2002-ben Bűn volt a szó címmel jelent meg a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó gondozásában a róla szóló könyvem, amelynek második, javított kiadása 2017-ben a kiskunmajsai Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány gondozásában látott napvilágot. Tekintsük át a történteket.
Moyses Márton apai ágon a brassói evangélikus szász Moyses és Gusbeth, anyai ágon a nagyajtai unitárius székely-magyar Péterffy (Péterfi) családból származott. 1941. április 20-án született Sepsiszentgyörgyön, ahol édesapja, id. Moyses Frigyes tisztviselőként dolgozott. Márton volt a család négy gyermeke közül a harmadik. Pár év múlva a család hazaköltözött az édesanya, Péterffy Piroska szülőfalujába, Nagyajtára. Az édesapa 1945-ben, az édesanya 1955-ben meghalt, az akkor tizennégy éves Márton és tizenegy éves Éva gondozása 23 éves nővérükre, Piroskára maradt.
Éva asszony elmondása szerint Moyses Mártonnak már tizenéves korában megmutatkoztak az „ellenzéki” fellépései, mert például, amikor az akkor még kislány Éva elkésett az iskolából, Gazdag Miklós tanító azzal akarta büntetni, hogy százszor leíratja vele: „Iskolába reggel 8 órára kell menni.” Erre Márton beírta a húga füzetébe: „A család anyagi nehézség miatt nem tud rendes időben megjelenni. M. M.” Moyses Márton és pajtásai „röpcédulákat” is gyártottak és szórtak szét Nagyajtán.
„Legyen vége a szovjet uralomnak!”, „Miért nem jó a gép, ha nem orosz?”, „Le a kommunizmussal!”, „A kosztromai tehén adhat sok tejet, de nálunk megdöglik”
– ilyen szövegű cédulákkal szálltak szembe a rendszerrel a tizenéves Moysesék.
A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február végi, XX. kongresszusán a sztálini diktatúra egyes túlkapásairól és a személyi kultuszról felolvasott Hruscsov-jelentés elindította a szovjet katonai és politikai megszállási övezetben a rendszer hibáit egyre merészebben, a számonkérést egyre határozottabban megfogalmazó erjedést. Ebbe a folyamatba illeszkedtek a magyarországi és lengyelországi reformtörekvések, akárcsak Romániában azok a gyakrabban zsenge és fél szájjal, ritkábban karakán módon és lényegre törően (Szabédi László, Székely János, Nagy Olga, temesvári egyetemisták) megfogalmazott romániai/erdélyi gondolatok is, amelyek a korabeli sajtóban, de inkább a levéltári forrásokban világosan láthatók. 1956 nyarán, kora őszén, majd a magyar forradalom és szabadságharc idején a romániai egyéni vagy csoportos kiállások, tervezgetések mindenikét ebben az összefüggésben kell értelmezni.
A magyar forradalom 1956. október 23-i kitörése másnapján a baróti iskolában gyűlésre hívták a tantestületet, majd a nagyobb diákokat, és „feldolgozták” nekik a „magyarországi eseményeket”. Márton György egykori iskolatárs közlése szerint többen hozzászóltak, Moyses pedig azt kérdezte: „Miért nem mondják az igazat? Miért nem mondják meg, hogy Magyarországon forradalom van?”
Moysesék elhatározták: tesznek valamit. 1956. november 10-én négy baróti középiskolás diák: Bíró Benjámin, Józsa Árpád Csaba, Kovács János és Moyses Márton Érkörtvélyesre vonatozott, hogy a román–magyar határon átszökve a magyar szabadságharcosokhoz csatlakozzanak.
Bíró és Józsa november 13-ra virradó éjjel átjutott, de csak Debrecenig értek, ahol magyar családok fogadták be őket. A hivatalos örökbefogadás küszöbén, 1957-ben az ÁVH azonosította őket, és átadta a Securitaténak, a nagyváradi katonai törvényszék pedig tiltott határátlépésért Bírót három és fél, Józsát három év börtönre ítélte. Moyses és Kovács János nem jutott át a határon, eltévedtek, majd hazatértek.
Moysest az igazolatlan hiányzás miatt Barótról eltanácsolták, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Középiskolában érettségizett 1959-ben. Közel egy évig a sepsiszentgyörgyi Dózsa György Szövőgyárban dolgozott. A Securitate Sepsi rajoni részlege 1956. november közepén kezdte figyelni/megfigyeltetni Moysest, a belügyiek – a jelentések szerint – ekkor már tudtak a határátlépési kísérletről és a rendszerrel szembeni kritikáiról.
Egy „Babits Mihály” fedőnevű ügynököt állítottak rá, s mert utóbbi négy évig volt iskolatársa Baróton, tehát jól ismerhették egymást, Moyses meglehetős bizalommal osztotta meg vele gondolatait, verseit. 1959 decemberétől 1960 februárjáig, „Babits Mihály” rendszeresen beszámolt tartótisztjének, Harmati Albert hadnagynak a Moysesszel folytatott beszélgetéseiről. Olyasmikről, hogy Moyses elmondta neki: verseket ír, de azokat legfeljebb 20–30 év múlva lehet majd kiadni; szeretné felrázni a szocialista államok munkástársadalmát egy igazi változásra; bírálta a mezőgazdaság „szocialista átalakítását”; s azt is mondta, hogy az írók nem írhatják le a valóságot. A Securitate Moyses levelezésének megfigyelését/vizsgálatát is elrendelte. Az így szerzett adalékok birtokában Harmati hadnagy javasolta, hogy Moyses Mártonnak nyissanak egyéni megfigyelési dossziét, és sorolják be őt a „magyar nacionalisták” csoportjába.
1960. október 1-jén Moyses Márton megkezdte tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán.
November 22-én a Securitate letartóztatta, a motozás során találták meg nála öt versét és egy esszévázlatát.
December 7-én Vladimir Feigl Securitate-százados elrendelte a Moyses elleni vádemelést a társadalmi rend elleni, izgatás útján történő összeesküvés vétségéért.
A korabeli kihallgatási jegyzőkönyvekre jellemző, hogy azokba szinte kizárólag a nyomozati szervek által terhelőnek ítélt adalékok, megfogalmazások, összefüggések kerültek be. Akkor sincs semmilyen biztosíték arra, hogy az ilyen források szövege teljes mértékben megfelel a kihallgatások során elhangzottaknak, ha a kihallgatott személy maga is aláírta azokat. Nos, a kihallgatási jegyzőkönyvek szerint Moyses azt állította, hogy Magyarországon a kommunisták ártatlan munkásokat öltek meg; ellenségesen vélekedett a népi demokratikus rendszerről; három baróti iskolatársával megpróbált átjutni a román–magyar határon, hogy az „ellenforradalmi csoportokhoz” csatlakozzanak.
Mivel a Securitaténak a Moyses és akkor a bánsági Facsádon élő Szokoly Elek közötti levelezés egyes darabjai is a kezében voltak már, a további kihallgatási jegyzőkönyvekbe az is bekerült, hogy Moyses „ellenforradalmi eszméken alapuló beszélgetéseket” folytatott; kifogásolta, hogy a romániai „népi demokratikus rendszer nem biztosítja az együtt élő kisebbségek jogait, s mindaz, ami van, csak propaganda”. Továbbá, hogy „a kommunista és munkáspártok politikája a tömegek terrorizálásának politikája”; „a múlthoz képest semmi sem változott, hiszen más kizsákmányoló hatalom alakult ki”; a sajtó és a rádió nem a valóságot, hanem csak hazugságokat közvetít.
1961. július 14-i marosvásárhelyi ülésén a Kolozsvári Katonai Bíróság alapfokon hét év börtönre, ötévi jogvesztésre és vagyonelkobzásra ítélte Moyses Mártont. Ügyvédje, Alexandru Avram révén – korábbi idegbántalmaira hivatkozva – Moyses fellebbezett, amit a bíróság elfogadott, és elrendelte a vádlott beutalását a văcărești-i börtönkórházba. Itteni orvosai szerint Moyses depresszióban szenvedett, visszahúzódott, hallgatag volt, a feltett kérdésekre nehézkesen válaszolt, s bár úgy ítélték meg, hogy „felelős az általa elkövetett ellenforradalmi tevékenységért”, további kezelésre szorul. 1961 decemberében Moysest a kolozsvári börtönbe szállították, ahol – dr. Ileana Ionescu börtönorvos egyik jelentése szerint – hallgatásba burkolózott, s mivel nem lehetett kihallgatni, az orvosnő javasolta további szakorvosi kezelését.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1962. június 28-án Macskási Pál alezredes hadbíró elnöklete alatt Moyses Mártont jogerősen két év szabadságvesztésre, három év jogfosztásra és személyi vagyonának elkobzására ítélte. Moyses 1962. november 22-én szabadult, tehát teljes büntetését letöltötte.
Egyetemi tanulmányait nem – akkori egészségi állapota miatt sem! – folytathatta. A nagyajtai téeszben kapott munkát, lassanként felépült. 1967–68-ban leveleket írt a Matematikai Lapoknak, a szovjetunióbeli dubnai atomkutató intézetnek, a találmányok országos hivatalának, nagyajtai folklórgyűjtéséből részleteket küldött a Korunknak közlésre, de mindenütt elutasították. Olvasatomban egy, az SZKP Központi Vezetéséhez 1969 októberében címzett levele a legfontosabb. Kétséges, hogy ez a levél elindult-e, annál kevésbé valószínű, hogy el is jutott a címzetthez, mindenesetre – iratai, feljegyzései között egy kézírásos példányban – megmaradt. Ebben egyebek mellett arról ír, hogy az erdélyi magyarság Romániával szembeni idegenkedése összefüggésben áll a magyarság jogait megnyirbáló nemzetiségi politikával.
Javasolta, hogy „Erdély történelmét, mely mind a magyar, mind a román történelemnek része”, magyarországi és romániai történészek együttes munkával írják meg, „és mindkét államban a tanulóifjúságot annak szellemében neveljék”; egyben oda kell hatni, hogy „megkülönböztetett barátság alakuljon ki a két nép és a két ország között”, s mivel „a román és magyar nép európai sorsa közös, megeshet, hogy a történelmi események konföderáció létrehozására kényszerítik a két népet”.
Moyses állami munkahelyet keresett, hogy tovább tanulhasson. 1969 novemberében kérte rehabilitálását, 1970. február 4-én Akácsos Bálint bíró elnöklete alatt a Kovászna Megyei Törvényszék visszahelyezte őt jogaiba. Az erről szóló határozat a tíznapos fellebbezési határidő letelte után, február 14-én lépett hatályba, de a szöveget csak 25-én vetették papírra. Moyses ekkortájt próbált elhelyezkedni Brassóban, és nem tudott, mert nem tudhatott a Kovászna Megyei Törvényszék számára kedvező határozatáról, amelynek hatálybalépése előtt egyetlen nappal benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Egy nappal korábban postázta a Cenk alatti városból Nagyajtára pár mondatos búcsúlevelét, amelynek a családtól közlésre engedélyezett töredékében ez áll:
„Bevégeztetett. Nem kívánok élni egy percet is abban az országban, ahol a Securitate emberei bűncselekmények sorát követik el, s ahol a párt vezetősége tehetetlen a visszaélésekkel szemben. (…) Márton.”
Halálos ágyán, a baróti kórházban bocsánatot kért Éva húgától, akinek Jan Palachra utalva azt mondta: „Úgy akartam meghalni, mint az a prágai fiú…” A Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont udvarán ma márványtábla és kis kegyhely őrzi az ő, valamint sorstársai, az 1969 februárjában a kommunista elnyomás elleni tiltakozásként önkéntes tűzhalált vállaló cseh Jan Palach és a budapesti Bauer Sándor emlékét.
Benkő Levente / Háromszék