(Az alábbi történet a fantázia szüleménye. Egyedül az érzések igazak benne, amit a munkám során megélt dolgok kiváltanak belőlem. Bármilyen egyéb hasonlóság a valós életben történtekkel, pusztán a véletlen műve lehet.)
Munkanapló koronavírus idején (1.)

Illusztráció: Fotó: euronews.com

Tegnap három új lakót hoztak és ketten visszajöttek a kórházból. Tulajdonképpen a három is kórházból jött, annyi különbséggel, hogy mivel újak számunkra, hoztak teszteredményt. Mind negatívak. Ez megnyugtató.

Annál idegesítőbb, hogy a két régi lakón nem végezték el a tesztet. Bár a múlt héten elszállított, minden egyes tünetet produkáló nénit sem vizsgálták ez ügyben,  mondván, úgyis haldoklik, kár a tesztért. Még aznap elhunyt. Ránk a kutya sem gondol. Csak a hajtás, a rohanás, s közben maradj egészséges, de elsősorban mindig légy kéznél, éjjel nappal, ha valaki kidől a sorból, tudj ugrani.

Minden egyes szobában a híreket nyomja a tévé, mikor bemegyek. Már arra gondoltam, nagy titokban átállítom a tévéjüket gyerek üzemmódra, hogy csak rajzfilmeket tudjanak nézni. Egyrészt mert számomra nyomasztó munka közben is ezt hallani, másrészt mert a lakóknak sem valami szívderitő. Sokan félnek. Buborék néni fél a legjobban. Mindig várja, hogy megérkezzek, mert beszélgetünk kicsit, amennyi időm van, és megnyugtatom, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy tálalja a média. Kajla bácsi viccesre veszi a figurát, bagatellizálja a dolgokat, én pedig belemegyek a játékba, hagyom, hogy elmondja, mennyire kisdolog ez, csak az a bosszantó, hogy nem lehet kimenni a levegőre.

Mini néni úgy tesz, mintha nem is létezne a vírus. Ő az egyedüli, aki kikapcsolta a tévéjét, és olvas. A maga 33 kilójával időnként nehézkesen felkel, s a járókerettel tesz egy kört a folyosón. Szépen halad a hízással, egy hete, mióta nálunk van, becsülettel megeszik mindent, s így a 31,5 kilóról elindulva nem is olyan rossz ez a 33. A lánya beküldte a parókáját, s kipirult arccal kérdezgeti mindegyre, hogy ugye sokkal jobban néz ki már, így, hogy haja is lett? Pontozó néni néha fél, néha legyint, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Tegnap, miután megmosdattam, a lábát is bekentem, a mentolos krémet sem feledtem a mellkasáról, s az illatossal megdörzsöltem az állát, kifelé menet utánam kiáltott, hogy ma csak kilenc pontot kaptam, és legyek szíves kitalálni mit felejtettem el. A kekszek! Csaptam a homlokomra. Pedig nagyon jól tudom, hogy számára az a nap fénypontja. De fáradok én is. Kitettem a négy darab csokis kekszet, s felemelte kilenc és félre a pontjaim számát.

Az új lakók egytől egyik nehezek. Kettő súlyra is. Semmit nem csinálnak maguktól, napi többször is ágyneműt, ruhát, pelenkát kell cserélni. Egyikőjük erős dohányos. Egyszer kivittem a teraszra cigizni egyet, tudom milyen, mikor cigarettáznál, de nem lehet. Hála Istennek már nem vagyok ennek rabja. Hálás volt akkor, de utána egész estig csengetett, hogy mikor viszem már ki megint, s miért nem vagyok hajlandó megtenni? Nem és nem fér a fejébe, hogy nincs időm. Elvettem tőle a tűzszerszámokat, mert rá akart gyújtani a szobában. Dühös volt, s követelte, hogy menjek le a büfébe, vegyek neki sört. Nem hitte el, hogy nincs a büfében sör. Mérgében hozzám vágta a táskáját, amit végig magához szorítva tartott. Persze minden kiborult, s ráment jó darab időm, míg összeszedtem.

Estére teljesen kimerültem. A maszk helyén kisebesedett az arcom, a fülem már rég olyan a maszk madzagjától. A kezemre félve engedem a vizet, mert marja az is, a szappanról, fertőtlenítőről nem is beszélve. Ilyenkor sírok egy sort, mielőtt hazamegyek. Csak úgy, feszültség levezetése képpen, és mert muszáj kiontani a napközben felgyűlt könnyeket. Ott kell hagyni, nem szabad hazahozni. A lépcsőn már csak vánszorgok a lakásig, ami a börtönünk lenne, ha nem járhatnánk dolgozni. Hálás vagyok a munkámért, hogy ott lehetek a pácienseknek, hogy az Úr türelmet ad, nap mint nap, és erőt. Minden egyes este úgy érek haza, hogy egészen biztos vagyok benne, másnap nem tudom elölről kezdeni, képtelen lennék rá. De másnap felkelek, és megyek. Mert menni kell. Háború van. Csak ismeretlen az ellenség, nem tudjuk kicsoda, nem látjuk az egyenruháját, nem tudjuk merre kell lőni, védekezésképpen.

Lakó Péterfi Tünde

4 hozzászólás

  1. backspace

    Az orvosi személyzet már látott egyet s mást , valamelyest hozzáedzõdött szenvedõ kétségbeesett ezek okán néha irracionálisan viselkedõ emberekhez , dolgaikhoz. A lelkes amatõr önkéntesek azonban nem. Nagyon szeretném olvasni a hírek között azt is , hogy orvosok asszisztensek vagy ilyesmire kiképzett személyzet pszihológussal a csapatban felkészítõt tart a csapatnak, arról , hogy hogyan használják biztonságosan a rendelkezésre álló minimális védõfelszereléseiket.
    Ez nyugtatóan hatna a szolgálataikra rászoruló emberekre is. A pszihológus pedig fordítsa le civilre azt az egyszerü dolgot , hogy az élõ katona a jó katona , ha már vírus elleni harcról beszélünk. Ugyancsak pszihológus adhat néhány tippet az önkéntes fiataloknak , hogy mit és mit ne mondjanak . Ne terjesszék a rémhírt , azt kapnak úgyis eleget , a csomag mellé egy-két biztató szóba is lesznek akik ha nem is most , de késõbb belekapaszkodhatnak.
    Ha már az átlagkeresetü civilek is adakoznak , az orvosok is visszavihetnének valamennyit a húsz év alatt elkunyerált <>> hálapénzbõl , online ,természetesen .

    Válasz
  2. antal m.

    Megható koronavírus napló!
    1. Nem egy ,,koronázott,, hivatás, igaz!
    2.A nagyvilág előtt látványos a tudásuk- erőfeszítésük!
    3.A ,,kutyák, ,nem,– de mindannyiunknak van ,,gondviselőnk,,!
    4. Mindig jobb, hogy nem ropognak a fegyverek!?
    5.Minél többen, egészségesen otthonaikba érhessenek!
    6.Csüggedésnek még nincs helye! Sikeres győzelmet!

    Válasz
  3. Menyhártné Szövérfi Katalin

    Na szerű,erre megiszom a délutáni kávémat. 😘

    Válasz
  4. TÓDUCZ

    Kedves Tünde, ha nem húz oda, akkor ezektől az élményektől megszabadult volna, és élvezhetné az itthoniakat, amik nem különbek, csak másként fizetik. Kitartást.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük