[box] (Az alábbi történet a fantázia szüleménye. Egyedül az érzések igazak benne, amit a munkám során megélt dolgok kiváltanak belőlem. Bármilyen egyéb hasonlóság a valós életben történtekkel, pusztán a véletlen műve lehet.)[/box]

Ünneplőbe öltözött ma az öregjeim szíve, ugyanakkor fájó szomorúságba is. Magunk voltunk, nyüzsgő látogatók nélkül, család híján mi maradtunk nekik. A reggelihez kaptak csokinyuszit, egy pirostojást, és kalácsot.

A délelőttünk viszonylag jókedvűen telt, a fentiek ellenére, mert elmeséltem nekik, hogy nálunk hogyan ünneplik a húsvétot, mi több, szokásom ellenére elővettem a telefonom, s a youtubeon kerestem egy magyar nótás locsolkodást bemutató videót. Nagyon tetszett nekik, s hálásak voltak érte.

Ebédkor aztán kitört a veszedelem, szerintem jogosan. Kétféle menü szokott lenni, s ünnep lévén a marhasült is szerepelt a sorban. Persze, hogy mindenki azt választotta, mint ritkaságot, alig várták. A marha valahol elkódorgott útközben, mert mire a melegkocsi hozzánk ért, már csak satnya fehérkolbász maradt benne. Nagyon elszontyolódtak szegénykéim, s én legszívesebben hazaszaladtam volna, hogy főzzek nekik valami finomat. S bár mikor nagyon megkíván egyikük-másikuk valamit, szoktam nekik készíteni, de egy egész öregotthon ebédjét mégsincs lehetőségem előteremteni.

Hoppálá néni kárörvendően mosolygott, mikor eltört az ágya melletti falon lévő búra, mert mérgében a kapaszkodóját hozzávágta. Sajnos az arcára is jutott a szilánkokból, jó fél órán keresztül szedegettem ki belőle, s persze a reggel felhúzott tiszta ágyneműt is ki kellett cserélnem. De örültem, hogy nem lett nagyobb baja. Aztán persze lehervadt a kárörvendő mosoly, hisz tudja ő, hogy én nem tehettem róla, hogy a marha elkódorgott. Buborék néni azt mondta, hogy dobjam ki az ablakon az egész ebédet, látni se akarja marhasült nélkül.

Kajla bácsi meg sem kóstolta a fehér kolbászt s a tálcán csúfolódó tejbegrízt sem, amit desszert gyanánt kaptak. Frászkarika néni, mikor letettem elé az ételt, megragadta a karom, s úgy belém vájta a körmeit mérgében, hogy kiserkent a vér. Míg haza nem indultam, kérte a bocsánatom egyfolytában. Kunkori néni a kolbászt kidíszitette, de otthagyta. Szép sorjában rárakott egy csomó édeske tablettát, a krumplipürébe pedig a reggeli csoki sztaniolpapírját keverte bele, amit apró darabokra szedett.

Mikor elcsigázottan, túlhajszoltan hazaindultam, s visszaadtam a kolleganőnek az okosórát, amit rám rakott reggel, hogy megmérjük, mennyit jövök-megyek ( 20 kilométer egyébként...s ebben az állás, míg fürdetek, nincs benne ) nagy meglepetés ért. Belső telefonon leegyeztették, s pont a műszakom végén egyszerre kigurultak a kis öregjeim , kimentek akik tudtak, a szobájuk ajtajába, s kicsit zavartan, habogva némelyikük, másikuk bátran, azt kiáltották:

Wir lieben dich, Tünde! ( Szeretünk, Tünde ) Ami azért is nagy dolog, mert külön kellett gyakorolják, hogy megtanulják a nevemet. Sokan csak Fee-nek szólítanak, ami tündért jelent németül, mert nehéz nekik kiejteni rendesen. Elsírtam magam, és fél órával később értem haza, mert sorra ölelgettem a drága , megfáradt emberkéket.

Krisztus feltámadt! Áldott húsvétot mindenkinek!

Lakó Péterfi Tünde