Nagy Szabolcs: A Székely Hadosztály 2.

folytatás INNEN

A következő nehézséget a székely önkéntesek megszervezése jelentette. Kolozsvárott Kratochvil Károlyék elkülönítették őket az ott állomásozó egyéb csapatoktól, elsősorban azért, hogy amazok magatartásukkal, nézeteikkel ne demoralizálhassák a lelkes önkénteseket. Ezért az összes többi csapattól – és a város politikai-morális zűrzavarától – távol, a Fellegvárban szállásolták el őket. A fegyelem fenntartása volt a vezetők egyik legnehezebb feladata.

Kik támogatták a hadosztályt?

Például a – később a Székely Hadosztályba olvasztott – cs. és kir. székelyudvarhelyi 82. gyalogezred maradéka ez időben Zilahon tartózkodva több ízben majdnem összecsapott az ott állomásozó egyéb alakulatokkal. A helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy hamarosan át is irányították őket Kolozsvárra, hátha ott, a székely önkéntesek között megváltozik a viselkedésük.

A Székelyföldről közben folyamatosan szivárogtak az önkéntesek Kolozsvárra, hamarosan zászlóaljjá, majd ezreddé szerveződhetett a csapat. Az ideiglenes parancsnok először Zágoni, majd Berde Gábor őrnagy volt, ezreddé fejlődve pedig Nagy Pál ezredes parancsnokolt a székelyek élén. A toborzás mellett legalább akkora feladatot jelentett a katonák felszereléssel történő ellátása. Ruhát a székelykocsárdi raktárból szereztek, egy korabeli kimutatás szerint fegyvere azonban csak minden második katonának volt.

Az önkénteseken, illetve az erdélyi katonai kerületi parancsnokság vezetőin kívül egy harmadik fél is segítette a legénység toborzását, ellátását: a budapesti székhelyű Székely Nemzeti Tanács. A frontokról visszatérő székely katonákat Budapesten összegyűjtötték, és pár száz fős csoportokban, felszereléssel ellátva küldték őket Kolozsvárra. A Székely Nemzeti Tanács politikailag is támogatta a hadosztály működését, biztosította a csapatok hátországát, de összegyűjtött egy jelentős pénzösszeget is, az úgynevezett Székely Alapot, amellyel a honvédelmet – illetve az esetleges maradványból a székely művelődést – kívánta támogatni.

A román hadsereg december elején – megsértve a belgrádi konvenciót, de az antant jóváhagyásával – átlépte a Maros jelentette demarkációs vonalat, és megkezdte előrenyomulását Kolozsvár felé. Ekkor a Fellegvárban még csak két-háromezer székely gyűlhetett össze. Ekkora létszámmal őrültség lett volna megkísérelni a város védelmét. Az erőviszonyokat tovább rontotta, hogy a legénység kiképzése, fegyelmezése és felfegyverzése sem érte még el a kívánatos szintet. Így Kratochvilék számára nem maradt más lehetőség, mint hogy kivonják az alakulatot Kolozsvárról.

A román hadsereg 1918 karácsonyán szállta meg a kincses várost. Kratochvil erői Erdély nyugati határának kulcspontjaihoz vonultak, a Csucsai-szorosba, Zsibóra, Tasnádra. Ez a döntés nagy feszültséget okozott. Akadtak olyanok (például a 21. ezred egy teljes zászlóalja), akik – elkeseredve a visszavonulás miatt – inkább letették a fegyvert, s hazatértek a már megszállt területen lévő otthonaikba.

A nyugatra vonult erők parancsnoksága rövid ideig Nagyváradon, majd Szatmárnémetiben állomásozott, ahol nagy erőkkel folyt a legénység kiképzése. A további toborzásról sem tettek le, de általánosságban elmondható, hogy minél kijjebb jöttek Erdélyből a toborzók, illetve minél nagyobb településen verbuváltak, annál kevesebb katonát sikerült gyűjteniük. A nagyvárosokban (Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti) jelentős volt a munkásmozgalom hatása, így lakosaik nem nagyon álltak a székelyek közé, sőt, ezeken a helyeken a hadosztály helyben dolgozó részei­nek, vezérkarának tevékenységét is hátráltatták. Az Alföld lakossága sem érezte azt a fenyegetettséget, mint a székelyföldiek, így onnan sem lehetett feltölteni az ezredeket. Az alföldiek, ha kötélnek álltak is, kisebb lelkesedést mutattak, s jóval nehezebb volt közöttük a fegyelmet fenntartani.

Kratochvil erőinek összetétele összességében mégis jelentősen megváltozott. A székelyeken felül szép számban szerepeltek már benne egyéb önkéntesek (például nemzetőrök), illetve a 38. hadosztályhoz tartozó reguláris alakulatok – a 21. (korábban kolozsvári), a 24. (korábban brassói) és a 32. (korábban dési) ezredek – is kezdtek feltöltődni, ha messze nem is hadi létszámra. Így a későbbiekben a románokkal összecsapó magyar erőknek már csak egy részét képezte az 1918 decemberében Kolozsvárra érkező székely önkéntesek csapata. Azonban a toborzás során végig kimutatható volt a székely elem túlsúlyának megőrzésére irányuló törekvés, kiemelten a tisztikar, de a legénységi állomány körében is.

Az elnevezés kérdése

A Kratochvil parancsnoksága alatt álló csapatok – a katonák saját kérésére – Festetics hadügyminiszter 1919. január 17-i rendelete alapján kapták a Székely Hadosztály megnevezést. Korábban a székely önkéntesek a Székely Zászlóalj, majd a Székely Ezred nevet viselték, a 38. hadosztály ezredei pedig eredeti hadrendi számaikat. De az új nevét is mindössze másfél hónapon keresztül, február végéig viselte az alakulat, mivel – Böhm hadügyminiszter hadsereg-átszervezési tevékenységének részeként – ekkor Székely Különítménnyé alakították át. Az az alakulat tehát, amelyet ma Székely Hadosztály néven emlegetünk, szigorúan katona-szakmai szempontokat figyelembe véve mindössze egy bő hónapon keresztül tevékenykedett. Azonban a csapatok vezetőinek személye, legénységének összetétele, honvédelmi tevékenységének irányultsága, valamint nem utolsósorban a kortársak felfogása miatt indokoltnak látszik a Székely Hadosztály fogalmát jóval tágabban értelmezni.

Kratochvil mint Erdély katonai parancsnoka a 38. hadosztályt, illetve a 20. hadosztály részét képező, nagyváradi székhelyű 39. dandárt irányította. Valószínűleg e két alakulat románok elleni együttes fellépésének köszönhető, hogy a harcokban részt vevők és a visszaemlékezők nem törődtek azzal, hogy a Kratochvil irányítása alá tartozó csapatokat megkülönböztessék egymástól, hiszen harci cselekményeiket összehangolták, s közel azonos politikai nézeteket vallva, a forradalmi viszonyokat bizalmatlanul vagy egyenesen elutasítóan szemlélték.

A kortársak megelégedtek azzal, hogy – a Székely Hadosztály fogalmát térben és időben is kitágítva – mindazokat, akik 1918 novemberétől 1919 áprilisáig együtt harcoltak Kratochvillal, a hadosztályhoz tartozóként aposztrofálták. Mivel ez a felfogás terjedt el a köztudatban, nem látszik indokoltnak a megváltoztatása, elég rámutatni, hogy eredeti, hadrendi értelemben a Székely Hadosztály elnevezést csak az egykori 38. hadosztály viselte.

A Székely Hadosztály ellenállása

A csapatok létszáma feltöltöttségük csúcspontján is legfeljebb egy-két­ezerrel haladta meg a tízezer főt. Ennyi emberrel Kratochvilnak a Belényestől Máramarosszigetig tartó teljes frontszakaszt kellett (volna) tartania. Ez képtelenség volt. Így – a domborzati viszonyokra támaszkodva – elsősorban a folyóvölgyekben fekvő közlekedési útvonalakat biztosították nagyobb erőkkel, másutt tábori őrsök laza sora húzódott. Mélységi tagozódásról, megfelelő tartalékok biztosításáról szó sem lehetett.

Mialatt a Székely Hadosztály egyes részei elfoglalták a számukra kijelölt harci álláspontokat, még mindig nem volt nyilvánvaló, hogy az egység milyen jellegű tevékenységet végezhet s milyen mozgástérrel rendelkezik. Ismert, hogy a forradalom politikai vezetése kezdetben nem tartotta fontosnak az ország területi integritásának fegyveres védelmét, arra Károlyi először csak március elején éppen a hadosztály katonái előtt Szatmáron elmondott beszédében utalt mint kiemelt feladatra. De a fegyveres ellenállás elhatározása már jóval korábban, „saját hatáskörben” megtörtént. Kratochvil december közepén, a románok előrenyomulásakor közölte csapataival, hogy megszervezi a románok elleni aktív védelmet. Jellemző az állapotokra, hogy az utasítás nem az – árulkodó módon Honvédelmiről átnevezett – Hadügyminisztériumból érkezett, de az is, hogy ennek ellenére nem akadályozták meg az ellenállás megkísérlését.

Ugyanúgy jellemző a korra, az ország és a hadosztály viszonyaira, hogy az első ellentámadás nem Kratochvil parancsára, hanem Kubay Lajos ezredesnek, a 21. gyalogezred parancsnokának elhatározása alapján indult. 1919. január 12-én a románok megtámadták az ezred Egeresen tartózkodó egységeit. A 21-esek ennek hatására Csucsa térségébe húzódtak vissza. A kialakult helyzetben Kubay ellentámadásra határozta el magát, amelyet engedély nélkül – csupán értesítve a hadosztály vezetését – 23-án meg is indított. Az ezred három nap alatt a kalotaszegi Malomszegig nyomult előre, ám a kialakult helyzet – északról és délről román irreguláris erők támadták a 21-eseket, míg Kolozsvár irányából a román hadsereghez is jelentős erősítés érkezett – az ezred bekerítésével és megsemmisülésével fenyegetett. Így kénytelenek voltak Csucsára visszatérni, ahol január 29-én egy francia bizottság látogatta meg az ezredet, felszólítva őket az ellenségeskedés beszüntetésére.

A front ezzel tulajdonképpen több hónapra megszilárdult. Csupán a lénye­ges viszonyokon nem változtató, helyi jelentőségű összecsapások zajlottak. A tisztikar egy része viszont nagyon nehezen tűrte a tétlenséget, főleg az a székely származású kör, amely a kezdeti toborzásban is oroszlánrészt vállalt. Mozgalmat szerveztek egy parancs nélküli támadás megindítására, amelytől a hadosztály általános támadásának kikényszerítését remélték.

A terv azonban az idősebb, megfontoltabb parancsnokok ellenállásán megbukott. A „tétlenség” időszakának legjelentősebb összecsapása mégis egy ilyen, felsőbb parancs nélkül megindított támadás következményeként alakult ki. A Szilágy megyei nemzetőrség zászlóalját Gyurotsik Mihály őrnagy vezetésével éppen a Zilahtól nyugatra található frontszakaszra vezényelték. Február folyamán a közeli városból sorra érkeztek hozzájuk a hírek a románok visszaéléseiről, erőszakoskodásairól. Mivel sokuk családja tartózkodott Zilahon, az embereket nagyon nehéz volt türelemre inteni. Végül február 22-én Gyurotsik el is rendelte a támadást Zilah, Zsibó és a Meszes-gerinc visszafoglalása érdekében. A parancsnok azonban hamar elvesztette csapataival a kapcsolatot, így utasításai­nak betartását nem tudta ellenőrizni. Zilah visszafoglalása után a támadás nem folytatódott, a katonák a stratégiai­lag fontos pontok elfoglalása helyett a polgári lakossággal mulatoztak. Amikor a román tüzérség észlelte a helyzetet, a kezén hagyott Meszes-gerincről lőni kezdte a várost. Ennek hatására Gyurotsikék kénytelenek voltak Zilahot feladni, a magyar lakosság jó része pedig elmenekült a városból. A balsikerű akció miatt az őrnagy hadbíróság elé került, s csak április elején térhetett vissza csapataihoz. (Rubicon/Háromszék)

(folytatjuk)