A Trianonhoz kapcsolódó témák közül immár lassan száz esztendeje az egyik legvitatottabbnak számít a fegyveres ellenállás kérdésköre. Magától esett szét a hadsereg vagy szándékosan szétbomlasztották? Lett volna lehetőség a haderő egy részének egyben tartására és ütőképessé alakítására? Ha igen, milyen esélyek mutatkozhattak az utódállamok s főként az antant hadseregei ellenében? S egyáltalán, ez utóbbiak túlmerészkedtek volna-e a diplomáciai nyomásgyakorlás eszköztárán, vagy nem tudták volna elérni, hogy a négy és fél éves háborúba a vesztesekhez hasonlóan belerokkant társadalmaik újabb áldozatokat hozva távoli országok területi gyarapodása érdekében harcoljanak?

Nagy Szabolcs: A székely hadosztály

Kratochwill Károly

Mivel a revíziós törekvés a Horthy-rendszer alapköve volt, a téma szükségszerűen átpolitizálódott. Így a kérdések feltevését, az azokra adott válaszokat nagyban befolyásolta s mindmáig befolyásolja az ország aktuális politikai irányvonala, illetve a rendszerváltozás óta az, hogy a politikai-közéleti szekértáborok közül melyikben tárgyalják a témát. Nyilvánvaló, hogy a tudományos igénnyel fellépő történészek kívül állnak e jelenségen, ám az tapasztalható, hogy hangjuk ritkán jut a szekereken túlra.

Ezért – bár közel három évtizede lehet szabadon beszélni Trianonról – a tőrdöfés-legenda éppúgy jelen van a közgondolkodásban, mint az atatürki Törökországhoz hasonló ellenállás lehetősége. Ugyanígy egy másik oldalon a hadsereg teljes és spontán bomlásáról szóló teóriához ragaszkodnak makacsul. Pedig ezen teória cáfolatára is bőven akad történelmi adat. Például a Kratochvil Károly vezette m. kir. nagyváradi 4. gyalogezred díszmenetben, zeneszó mellett vonult be a határtól több száz kilométerre fekvő békeállomáshelyére, a váradi kaszárnyába.

De a spontán módon lezajlott bomlásnak is ellentmond az adatok egy része. 1918 októberében például a cs. és kir. székelyudvarhelyi 82. gyalogezred Tirolban tartózkodó menetzászlóaljához Budapestről agitátorok érkeztek, akik magukat újságíróknak mondták, s a legénységet a tisztek ellen lázították. A menetzászlóalj hazafelé vezető útja sem zajlott zökkenőmentesen, a forradalmi erők több vasútállomáson is le akarták fegyverezni őket, Bécsben például csak egy kézigránát felrobbantása riasztotta el a rájuk támadó helyi karhatalmat.

A 82-esek Szászsebesen tartózkodó pótszázada sem járt sokkal jobban. Őket 1918 novemberében a budapesti kormány által felfegyverzett és pénzzel ellátott helyi román nemzetőrség kívánta lefegyverezni. Végül azonban fegyvereiket nem a helyi románok, hanem a Magyar Királyi Államvasutak miatt kellett a kaszárnyában hagyniuk, mivel azok elszállítására a vasút nem biztosított szerelvényt.

Ugyanebben az időszakban a magyar állami vasúttársaság román tömegeket utaztatott az Erdély Romániához csatlakozását kikiáltó gyulafehérvári nagygyűlésre. Arra a december 1-jei eseményre, mely a román szimbolikában Trianon ellenpólusának szerepét tölti be. Általánosan is jellemző, hogy határainkon túl az új államok megalakulását, a területszerzéseket nem a békekötéstől számítják, hanem más eseményhez, például népgyűléshez kötik. E felfogás alapján a történelmi Magyarország már Trianon előtt mintegy másfél esztendővel elveszítette területei jó részét. Trianonban tulajdonképpen csak rögzítették a már eldöntött tényeket.

A magyar köztudat fősodra viszont kizárólag a jogi aktusra, a trianoni békekötésre koncentrál, tudomást sem véve a kisszámú, de mégis valós eredményt elérő törekvésről, mint a balassagyarmati „csehkiverés”, a jóval kisebb súlyú szomoróci eset, illetve a már Trianon után lezajlott s annak első revízióját hozó nyugat-magyarországi felkelés. Az egymásnak ellentmondó álláspontok közötti eligazodást leginkább a fegyveres ellenállás lehetőségeinek vizsgálata segíti elő. Erre témaként a legalkalmasabbnak a Székely Hadosztály majd féléves működése tűnhet, mivel válasszal szolgál a hadseregszervezéssel, a fegyveres ellenállás lehetőségeivel és szándékaival kapcsolatos legtöbb kérdésre.

Erdély helyzete

1918 késő ősze talán Erdélyben hozta a legnagyobb felfordulást. Az országrészbe 1916 augusztusában már betört a román hadsereg. S bár az oda vezényelt német és osztrák-magyar csapatok beérkezése után hamar fordult a hadiszerencse (decemberre Bukarest is elesett), a harcok nagy károkat okoztak. Főleg a székelyföldi gazdaságra volt igaz, hogy azt a világháború végéig sem sikerült legalább az 1916 nyarán elért szintre hozni.

De a lakosságot nem csak gazdasági károk érték. Sokat szenvedtek a harcok elől elmenekült tömegek, s még inkább azok, akiket a románok magukkal hurcoltak. A román táborokban elképesztő viszonyok uralkodtak, főleg a tífuszjárvány jelentett veszélyt az elfogottakra. Pál-Antal Sándor adatai szerint például a sipoti táborba hurcolt mintegy 17 ezer személy közül csupán háromezer tért vissza. Ilyen előzmények után érthető, hogy az erdélyi magyar – s kiemelten a székely – közösség nagy félelemmel tekintett az esetleges újabb betörésre. Az erdélyi harcok elülte után a Monarchia hadvezetése nem akart újra a felkészületlenség hibájába esni. Ezért megszervezte a Goldbach-csoportot, melynek feladata Erdély védelme volt.

A cs. és kir. hadsereg, illetve a m. kir. honvédség különböző fegyvernemeiből az Anton Goldbach Edler von Sulittaborn altábornagy által szervezett haderő körülbelül 13,5 ezer puskát, illetve nyolcvan ágyút birtokolt. Mivel azonban nem Erdélyben honos alakulatokból állt, a helyi politikusok a kezdetektől hangot adtak félelmeiknek, hogy egy nagyobb katasztrófa esetén az idegen katonák hamarabb feladják védelmi állásaikat, mint a közvetlenül otthonaikért, családjaikért küzdő helyiek tennék. Ezért szorgalmazták a Goldbach-csoport alakulatainak erdélyi csapatokkal történő felváltását.

A hadvezetés azonban eltúlzottnak tartotta a félelmeiket, amelyek – mint utólag kiderült – nagyon is megalapozottak voltak. 1918. november elején a háborús vereség, illetve a forradalom hatására a Goldbach-csoport feloszlott, katonái hazaindultak a Monarchia távoli területein található otthonaikba. November 12-én – egy nappal azelőtt, hogy a belgrádi konvenció azt számukra lehetővé tette volna – Gyergyótölgyesnél a román hadsereg ismét behatolt a magyar területekre.

Mindeközben az Erdélyben állomásozó csapatok köreiben is katasztrofális viszonyok uralkodtak. Még azokat a katonákat is, akiket sikerült a frontról rendezett körülmények között hazahozni, hamarosan megfertőzték a zűrzavaros közállapotok. A Kratochvil korábbi ezredét átvevő Gombos Zoltán alezredes például nagyon szemléletesen írt a „négyeseknél” december elejére kialakult viszonyokról:

„Ha, pl.: a közkatona új nadrágot akar, azt mondja tisztjének, hogy »Hallja. Mikor ad már más nadrágot?« Erre egy bajtársa közbeszól: »Hajítsd a pofájához!« A tiszt kérdésére, hogy ki használ ilyen hangot, az illető büszkén kiáll, s fenyegető hangon jelentkezik: »Én mondtam, most új rend van, most másképp beszélünk.«”

Természetesen hasonló állapotok uralkodtak más ezredeknél is. A kolozsvári kaszárnyákból például rendszeresen kihajigálták a matracokat, a katonák részegeskedéssel, a drága lőszer levegőbe puffogtatásával töltötték az időt.

Székely önkéntesek az ellenállás élén

1918 novemberében Kratoch­vil Károly ezredes lett az V. erdélyi katonai kerületi parancsnokság – ezzel tulajdonképpen valamennyi erdélyi alakulat – parancsnoka. Az erdélyi parancsnokság központjában azonban szomorú állapotok fogadták. Az elméletileg rendelkezésére álló ezredeknek gyakorlatilag csak a keretei voltak meg, háborús létszámuknak a töredékével rendelkeztek. És ennek a csekély létszámú hadseregnek a harcértéke – a fent említett fegyelmi állapot miatt – még a létszámarányosan elvárhatónál is jóval kisebb volt.

Ahhoz, hogy az erdélyi parancsnokság ellen tudjon állni az országra törő erőknek, sürgősen hadilétszámra feltöltött, fegyelmezett csapatokra lett volna szüksége.

Kolozsvárott ekkor jelentős számú székely származású katona tartózkodott. Volt, aki még nem ért haza a frontról, mire a románok betörtek szülőföldjére, és most várta, mit tehetne az otthon maradottakért. Mások a román betörés elől menekültek oda, megint mások tanulmányaik, munkájuk miatt egyébként is a kincses városban éltek, de szeretteik révén szoros kapcsolatban álltak szülőföldjükkel. A hírek hallatán egyre jobban aggódtak mind az otthon maradottak sorsa, mind az Erdély megvédésére képtelennek látszó magyar hadsereg miatt.

A székelyek egy kis csoportja – főként fiatal értelmiségiek, akik tartalékos tisztként szolgáltak a háborúban – 1918 novemberének második felében szervezkedni kezdett, hogy valamiféle toborzással létrehozzon egy ütőképes, a románoknak ellenállni képes haderőt.

Egyik vezetőjük, Zágoni István tartalékos hadnagy (újságíró, később az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója) a Székelyek ítéletidőben című művében részletesen leírta az eseményeket. A csoport tagjai megkeresték a látókörükbe kerülő, Kolozsvárott tartózkodó fiatal székely tiszteket és altiszteket, hogy a helyzetre közösen találjanak megoldást.

A szervezkedők hamarosan elhatározták, hogy titokban Székelyföld még meg nem szállt területeire utaznak, s ott toboroznak a románok elleni harcra. Ahhoz azonban, hogy az esetlegesen felállított alakulat sikerrel szállhasson szembe a megszállókkal, szükségük volt a hivatalos hadvezetés és a politika támogatására is. Ezért megkeresték Kratochvilt és kelet-magyarországi főkormánybiztosát, Apáthy Istvánt. Zágoni arra a kérdésre, hogy kivel lehetne megvédeni Erdélyt, így felelt:

„Nincsen más reménység, a székelyeket kell fegyverbe szólítani, és székely csapatokat szervezni.”

Apáthy – aki korábban Zágoni tanára volt az egyetemen – erre felcsattant:

„Ne mondja, csinálja meg!”

A tervet Kratochvil is támogatta. A katonai kerületi parancsnokságtól megkapták a szükséges pénzt és felszerelést, és elindultak a román vonalakon át Székelyföldre. A szervezkedés központjául Erdővidéket, azon belül is Barótot jelölték ki, ahová november 28-án érkeztek meg. Egyrészt a csoport legtöbb tagja innen származott, másrészt ez a kieső, csendes vidék volt a legalkalmasabb egy titkos akcióra. Néhányan Erdővidékről továbbmentek Csíkba, Gyergyóba vagy Háromszék egyéb területeire, de a nagyobb településeket a dekonspiráció fokozott veszélye miatt mindenütt elkerülték. A toborzást hamar siker koronázta. Mint Gottfried Barna nyíregyházi történész az eseményekről írt egyik munkájában megfogalmazta:

„Bibarcfalváról döcögtek november 30-a éjjelén az első szekerek az önkéntesekkel az ágostonfalvi vasútállomásra. Aztán jöttek a hermányiak, olasztelkiek, baconiak, füleiek, bardóciak, Erdővidék megmozdult.”

(Rubicon/Háromszék)

(folytatjuk)

2 hozzászólás

  1. Rozsnyai LÁszló

    Örök fájdalom és remény.

    Válasz
  2. TÓDUCZ

    Szeretettel várom Dr.Csiby Károly hozzászólását, akinek egy időben a Székely hadosztály volt a nickneve az ermán.

    Válasz

Hagy egy Válaszot TÓDUCZ-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük