„Hálás vagyok az életemért, szeretteimért, és minden emberért, akit a Jóisten nekem küldött. Az Eucharisztikus Kongresszus közeledtével hálás vagyok azért, mert azt legközelebb szeretett Hazánk fővárosában rendezik meg. Remélem, hogy az emberek azután többször emelik tekintetüket az ég felé, hisz’ a földet akkor is látjuk, ha nem nézzük.” Sebestyén István bukovinai székely ének- és mesemondó előadóművész, a Népművészet Mestere szavakba öntötte eltűnődését a jövő évi Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán. Érdekes módon erről a Naphimnusz és a hála, a hálaadás jutott az eszébe. Érdemes a magunkévá tennünk gondolatait.
Kedves Atyámfiai! Utazásaim és előadásaim során nagyon sok embert ismertem meg. Sok olyan is volt közöttük, aki csak panaszkodott. Sokan nem látják a szépet és a jót, ami körülveszi őket. Egy régi történetet szeretnék ezzel kapcsolatosan megosztani.
Előző munkahelyemen egy nyári hajnalon, amint beléptem az üzem kapuján, szemben a domb mögül kezdett kibújni a Nap. A barátomnak megjegyeztem: Te, milyen nagy kedvem lenne most elmondani a Naphimnuszt! „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, / Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás / És minden áldás…” – ezt azon a héten többször elmondtam.
Egyik reggel a keltőóra néma maradt, és helyette madárcsicsergés ébresztett. A busz már elment, és a következő járat csak egy óra múlva jött. Kinéztem az ablakon, és a ragyogó nap éppen akkor bújt ki a domb mögül. Mondom magamba: na Pista, most megadatott neked. Úgy ahogy voltam, pizsamában, papucsban, kiálltam a folyosóra, a Nap felé kitártam a karom, és elkezdtem mondani Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát… Megkésve amikor beérkeztem a munkahelyemre, a munkatársak milyen örömmel fogadtak! Hálát adtam, hogy ez nekem megadatott és ezt a csodát megérhettem. A hálaadás a legfontosabb az istenkereső ember életében. – A Naphimnusz is erre tanít: „Dicsérjétek az Urat és áldjátok / És mondjatok hálát neki. / És nagy alázatosan szolgáljátok!” – Ezért is volt nekem fontos megjelentetni a Hálaadás című könyves lemezemet. Hálás vagyok az életemért, szeretteimért, és minden emberért, akit a Jóisten nekem küldött. Az Eucharisztikus Kongresszus közeledtével hálás vagyok azért, mert azt legközelebb szeretett Hazánk fővárosában rendezik meg. Remélem, hogy az emberek azután többször emelik tekintetüket az ég felé, hisz’ a földet akkor is látjuk, ha nem nézzük.
A következő írásom a könyves lemezemről való.
Hálaadás
Édesapánk egy csavaros észjárású, tréfás székely ember vót. Egy szilveszter este, amikor hazaértünk a hálaadó miséről, édesapám elmosolyodott a bajusza alatt, felgyűrte a gagyája szárát, s megszólalt:
– Hallám csak! Ki a legbátrabb?
S avval kiszökött mezítláb az ajtón, s futott kereken az udvaron a térgyig érő hóban. Az utcáról beszűrődő lámpa fényénél szikrázóan csillogott a szűz hó. Mü a testvéreimvel felbátorodtunk ezen, s mezítláb egy szál gagyába iszkiri, futás utána. Hej, ajjan sebesen futottunk, hogy még az orrunk sem levesedett meg. Édesanyám a folyosón állva, kacagva mondta:
– Ó, ó bolond bikabornyuk!
A konyhába visszaérve édesanyánk hideg vízvel lemosta lábunkot, s megszólalt:
– Lássátok-e, édes gyermekeim! Megtisztultunk küjel s belől, s most tiszta lélekvel lépünk az Újesztendőbe.
Vacsora után édesapám csak fészketlődött a helyin, megnezte a zsebóráját, s úgy éjféle előtt negyedórával odaszólt édesanyámnak:
– Márta! Megjárom magamot s minnyá itt vagyok.
Édesanyám értette, hogy édesapám hol járja meg magát, mert mosolyogva visszaszólt:
– Jól van Anti, csak eriggy!
Mü gyermekek az ablakból lestük, hogy ugyanbiza hova menyen elyen későn egyedül. Elindult az istálló felé, s aztán mintha valamit elfelejtett volna, tétován állt az istálló előtt, majd bényitott a két részből álló ajtón.
– Apátok elszív egy cigárt – szólt édesanyánk, mert édesapánknak a’vót a szokása, hogy az istállóban a darás faládán ülve, pöfékelve, szelíd nézésével hizlalta az abrakoló állatokot. Nemsokára elaludt a villany az istállóban, édesapánk béhúzta maga mögött az ajtót, s lassan, törve a havat maga előtt, elindult a disznyóól felé. Ott rejakönyökölt a kifutó fájára, s mintha valamit keresne, hallgatkozott egy üdeig. Mü türelmetlenül vártuk, mert közeledett az éjfél. Egyszer édesapám bélépett az ajtón, a fehér hó csak úgy ragyogott a vállán s a kucsmáján. Az arca kipirult, a szemei fényesen csillogtak, mint mikor az ember nagy titkot készül elmondani. Nagy lelkesedésvel megszólalt.
– Tudjátok-e, gyermekeim, hogy hol jártam vót? Úgy tudjátok meg, hogy az állatok minden esztendő utolsó napjának utolsó perceiben, emberi hangon beszélnek egymásval. S én most kihallgattam, hogy hallám csak, miket beszélnek. S tudjátok-e, úgy dicsértek tüktököt, hogy melyen szépen etettétek, s itattátok, s tisztán tartottátok őköt. S biztoson a jövő esztendőben es becsületesen ellássátok s gondját viselitek nekik.
Édesanyánk szelíd mosolya átölelt münköt és szétáradt közöttünk a béke és elégedettség. Édesapánk felerősítette a rádiót, és néhány gongütés után megszólalt a Himnusz. Énekeltünk együtt. Én lopva édesanyámra néztem.
Szemében ott ragyogott egy könnycsepp. Oly gyönyörűen, és oly nagy hittel énekelt, ahogy székely asszonyok között is csak kevesen tudnak. (2015. december 29.)
Sebestyén István
Sebestyén István
Ének- és mesemondó előadóművész, bukovinai szülők tizedik gyermeke. Kakasdon nevelkedett és él mindmáig. Gyermekkoráról önéletrajzában így ír: „A családi tűzhely melegénél tanulhattam szüleimtől a székely tréfákat, ősi népdalainkat. Ők a kakasdi hagyományőrző egyesület alapítótagjai voltak. Engem is mindig fűtött a vágy, hogy a hagyományőrzés terén maradandót alkossak…” Kezdetben csak versenyekre járt, és ezeken számos díjat elnyert: a Sebestyén Ádám-díjat, az Erdélyi Vándor-díjat, Országos 1. díjat, Országos Nagydíjat, Kiemelt Nívódíjat és kétszer a Kárpát-medencei Vass Lajos Nagydíjat. 2014-ben a Népművészet Mestere-díjat is átvehette. Tari Lujza népzenekutató így ír róla: „Sokan vannak, akik szívesen énekelnek színpadon népdalokat, de egyre kevesebben vannak, akik gyermekkortól természetes formában, a legnemesebb anyanyelvként sajátították el a népdalokat és azok sajátos kifejezésmódját. A bukovinai székely Sebestyén István e kevesek közül való. Ráadásul nemcsak énekelni tud szépen, hanem kiváló mesemondó is!” A 2005-ös kiadású Tündér Erzsébet CD-mellékletes könyvben négy meséjével szerepel. Lemezei: A szegény ember bőrpuskája: székely pajzánságok és egyéb cifra történetek – könyv és CD (2006); „Serkenj lelkem” CD, amelyen a téli ünnepkört mutatja be a bukovinai székelyek körében (2006); Tréfás székely fonó CD, amely, címéhez hűen, tréfás mesék, anekdoták, népdalok gyűjteménye (2006); „Zeng a lélek” – bukovinai népdalok, könyv és CD (2009); és 2017-ben megjelent a Hálaadás című könyves CD is, amely a hányatott sorsú, 1941-ben hazatelepített bukovinai székelyek hálaadó imáit, népénekeit, balladáit tartalmazza. Sebestyén István az utóbbi időben önálló esteken népmesék és népdalok javából tart előadásokat.
Összeállította: Varga Gabriella, Budapest
Fényképek: Varga Bernadett, Innsbruck