A szabadságvágyat egy ideig el lehet fojtani ugyan, de kiölni nem lehet a magyar lélekből, ezért Mohács után újra meg újra nekirugaszkodunk, hogy összezúzzuk a bilincseinket. Nekifohászkodunk, hogy megszabaduljunk a mások által nyakunkba aggatott koloncoktól. Nekifeszülünk a rácsainknak. Mert szolgaként is lehet élni ugyan, de csak szabadon érdemes.

Nem volt ez másképp 1956 októberében sem, amikor a legyőzött, megtizedelt, elárult, meggyalázott, kifosztott, megalázott, idegen eszmék és népek igájába hajtott nemzet azt mondta – elég volt! Elég volt a félrevezetésből, hazugságból és hallgatásból! Elég volt a megfé­lemlítésből, rettegésből és megtorlásból! Elég volt a senkik pöffeszkedéséből, kegyetlenkedéseiből és hatalmából! És hasztalanul dühöngött, tombolt, őrjöngött a hatalom, mert a gondolatok szárnyalásának vágyát, a véleménynyilvánítás óhaját, az emberhez méltó lét igényét többé már nem tudta elfojtani. Még ártatlan életeket kioltó sortüzekkel sem. Néhány nap alatt a maradék hazában tengődő magyarság szétszaggatta a testét, lelkét, szellemét gúzsba kötő rabszíjakat.

A szabadság mámora azonban nem tartott – tarthatott sokáig, mert a sorsunkat megpecsételték nagyhatalmi érdekekből fakadó titkos egyezségek elvtelen záradékai. Így a demokrácia védelmezőjének mezében tetszelgő Nyugat hagyta, hogy a vörös hadigépezet november folyamán felőrölje a megcsonkított, több rendben kifosztott és megsarcolt Magyarországot. Engedte, hogy tankok lánctalpai szántsák fel, és újból romhalmazzá lőjék Budapestet. Eltűrte, hogy csellel, álnoksággal és gyilkos fegyverek erejével sárba tiporjanak egy nemzetet. Szemet hunyt az emberéletek százait kioltó, tízezreket börtönbe vető, százezreket hazájuk elhagyására kényszerítő, kegyetlen megtorlás fölött.

A kommunista mezbe bújt zsarnokság győzedelmeskedett ugyan, de a Magyarországon kapott sebet nem tudta kiheverni – bő három évtizednyi vonaglás után kimúlt. Az anyaország pedig visszanyerte a függetlenségét, így a debreceni diákok, budapesti ifjak, mosonmagyaróvári polgárok és megannyi hős honfitársunk véráldozata nem volt hiábavaló. Hajtsunk hát fejet, és tisztelegjünk az emlékük előtt! Legyenek ők a példaképeink, és ne feledjük, hogy a szabadságért mindig meg kellett küzdenünk!
(1956. november 4-én indult a szovjet invázió.)

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó