2004. december 5. Tizennégy esztendő. Azt nem mondanám, hogy az idő nem enyhített a fájdalmunkon, mert megtette. Csakhogy mindegyre akadnak akik megforgatják azt a bicskát a sebben, akik az idő ellen dolgoznak.

Szégyenteljes nap volt az, Anyaországunk megtagadta az elszakadt részeken élőket. Szégyenteljes és fájdalmas. Akkor nem értettem, most is csak érteni vélem mi történt. Az agymosás olyan szinten folyik, hogy megtörténnek ilyen szégyenteljes események. Már tudom, hogy nem a hétköznapi, becsapott embereket kell hibáztatni. Már tudom: akkora a gyűlöletkeltés, hogy ma sem szavaznának másként sokan.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, Tiszán, Maroson. És mi emberek egyre jobban belesüllyedünk a mocsárba, amit mesterségesen készítettek nekünk elő, és terelnek bele. Jó páran kapálózunk, nem akarunk belemenni, de kétséges a végeredmény: magával sodor a nyáj, vagy sem. December van ismét. December ötödike.

Szürke a táj, szürke a gondolat, az érzelem. Sokan, sok helyen leírják, kimondják, hogy mennyire ellenükre van a világ ilyetén folyása, cselekedni mégsem cselekednek még a saját kis életükben sem. Darálódunk a nagy gépben, zombik módjára vásárolunk, fogyasztunk, mert fogyasztói a társadalom, és tartani illik a lépést. Aztán illik csillogtatni ilyenkor a szeretet szót. Illik jót tenni. Nem csak illik, divat is. Divat mézes-mázasnak lenni. Paradox módon mégis divat agresszívnek is lenni. Támadni testvért, ismerőst, mutogatni a hibáit, a magunkét meg rejtegetni.

Sírunk-rívunk a nehéz időket emlegetjük, és közben nem vesszük észre mennyi felesleg halmozódik fel körülöttünk. Amiért pénzt adunk, mert azt sulykolják belénk, hogy bizonyos tárgyak nélkül senkik vagyunk. Meg kell vennünk a kacatot, mert "megérdemeljük". A ruháink, cipőink, használati tárgyaink nyolcvan százalékát nem is használjuk, hiszen nincs mikor.

Időnként elrendezgetjük őket, s még egy esztendőre besüllyesztjük a láda mélyére, hogy majd csak jó lesz valamire a századik meleg kabátunk is, ahelyett, hogy odaadnánk annak aki fázik. Ha mégis rászánjuk magunkat, és elajándékozzuk, várjuk a rivaldafényt, a tapsot e nemes cselekedetért. A gyümölcsfákról úton, útfélen leesnek az érett almák, szilvák, és mi nem hajolunk le felvenni, megenni, hagyjuk rohadni, hiszen a boltban készen megmosva, becsomagolva kapjuk meg.

Tetszik, nem tetszik, ilyen világot élünk. Ilyen világban nem csoda, hogy 2004 december 5. a népszavazás végeredménye az lett ami. Gondolkodom, hogyan is írjam, hogy érthető, és ne félreérthető legyek. Különbnek tartjuk magunkat másnál. Ez emberi tulajdonság. Nem akarjuk látni a saját bűneinket, gyarlóságunkat. Pedig a világ változása csak mitőlünk indulhat el. Belőlünk. Ha magunkba nézünk, ha szembesülünk a saját rosszaságunkkal, ha elkezdjük nevelni magunkat, ha elkezdjük a jó felé terelni a cselekedeteinket. Nem, nem a divat vagy illem miatt. Hanem mert így akarjuk. Mert tudjuk, hogy így helyes. Alázattal és igaz szeretettel tehetjük ezt, bár nem lesz könnyű. És kitartóan kell haladjunk a jó felé, hittel, erővel. Nem adhatjuk fel az első nehézségnél. Talán akkor eljön egy jobb világ. Talán akkor Isten kegyelme is kiterjed ránk. Talán akkor nem pusztítjuk el a világunkat.

2004 óta minden évben az alábbi vers szavai forognak e napon a szívemben. Ide másolom most is. Hozzátéve, hogy talán egyszer mégis hazamegyünk. És ti, magyarországi testvérek, már nem fogtok félni tőlünk. Adja az Úr, hogy így legyen!

Lakó Péterfi Tünde


Dobszay Károly - Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Minket már régen nem hív a Haza
Mely álmaink bölcsője, sirja volt
Ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ott a házaknak már nincsen ablaka
Mely múltba néz s jövőbe lát
Nincs, ki megfújná a trombitát
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Az már oly régen a másság temploma
És te is csak szolga, rab vagy ott
Bár zsebedben útlevél ragyog
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Irigység népe, te céda, te buta
A mi kincsünk nem lopott kacat
Lelkünkben hordjuk: hit és akarat
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Hazugság népe, te gyáva, ostoba
Ahol mi élünk az mind magyar sziget
Koromsötétben virrasztó tüzek
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Vagyunk és maradunk, mint kivert kutya
Sorsunk már régen nem sorsotok
Árulók, latrok, újgazdagok
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Hol testvér a testvérnek farkasa
Ki hajnalig háromszor megtagad
Légy átkozott, légy gazdagabb
Ne féljetek, többé nem megyünk haza