Négyszáz éve, 1600. szeptember 17–18-án zajlott a miriszlói csata az Erdélyt tizedik hónapja megszállva tartó havasalföldi Mihály Vajda (Mihai Viteazul) és az erdélyi nemesség hívására bejövő Giorgio Basta császári generális között.
Az ütközet része az erdélyi színtereken zajlott tizenöt éves háborúnak, és Mihály Vajda vereségével és menekülésével ért véget. A csatatéren két idegen vezetése alatt magyar harcolt magyar ellen, székely székely ellen. Mai Történelmünk rovatunkban a miriszlói ütközetet idézzük fel annak évfordulóján Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című, 1928–1942 között 22 kötetben megjelent monumentális munkája 1940-ben kiadott 14. kötetéből: A török hatalom hanyatlása.
Miksa, Rudolf és a Báthoryak háborúi (1567–1604). A válogatott részek idézeteket tartalmaznak a következő művekből: Enyedi Pál éneke az erdélyi veszedelmekről, Kulcsár István Krónikája, Nagy Szabó Ferenc Memorialéja, Simigianus Ambrus Historia rerum Vngaricarum et Transsilvanic, Szádeczky Lajos A miriszlai ütközet az erdélyiek, Basta és Mihály vajda közt című munkájából, Szamosközy István „történeti maradványaiból”.
(…) Nemsokára az említett urak eltávozása után az erdélyi nemesek, a hunyadmegyeiket kivéve, fegyveresen Tordára egybegyűlvén, nyíltan szembeszálltak a vajdával, akinek az engedelmességet megtagadták. Erre Mihály vajda a fenyegető veszély érzetében sürgősen követet küldött Prágába, kérve a császárt, hogy őt Erdély birtokában a rendek előtt is megerősítse, amit az a vajda személyére annak haláláig terjedő hatállyal meg is tett, s egyben augusztus 14-én kelt levelével az általa különben gyűlölt Basta Györgyöt is felszólította, hogy neki szorult helyzetében segítséget nyújtson, nem is sejtve, hogy a kassai főkapitány személyében veszedelmes ellenséget hoz a saját nyakára. Basta el is indult Erdély felé, de nem a vajda kívánságára, hanem a prágai udvar rendeletére, mert mihelyt ott megtudták, hogy Mihály vajda a szultántól a buzogányt és zászlót átvette, nyomban parancsot adtak Bastának, miszerint felvidéki hadaival Erdélybe vonulva, ott a császár jogainak épségben maradása felett őrködjék.
A Tordán egybegyűlt nemesség közben minden tőle telhetőt megtett, hogy Mihály vajda helyzetét minél kellemetlenebbé tegye. Tudta, hogy ennek ereje a székelyeken nyugszik, s hogy ennélfogva a helyzet kulcsa az ő kezükben van. Hogy tehát a székelyeket a vajdától elvonja, ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy mindama székelyeknek, akik a nemességhez csatlakoznak, nemcsak hogy visszaadják, hanem biztosítják régi szabadságaikat.
És ennek meg is volt a kívánt hatása, mert a székelyek legnagyobb része otthagyta a vajdát, ami ennek erejét nagyon megbénította. Azonkívül a nemesség a Szatmáron tartózkodó Bastával is érintkezésbe lépett s Erdélybe hívta, hogy segítségével űzze ki a gyűlölt vajdát, s vegye át Rudolf számára a tartományt. (…) Az erdélyi nemesség Csáky (István) felhívására augusztus végén tömegesen gyülekezett Tordára. (…)
Basta 6000 emberével nagy örömrivalgások között vonult be szeptember 13-án Kolozsvárra, s ott egy napi pihenőt tartván, 14-én Tordára, ahol neki Csáky a vezérséget tüstént átadta. (…) „A tordai tábor szeptember 16-án fölkerekedett, s Maros-Újvár alá szállott, s ott a Maros partján tábort ütött. Mihály vajda is megindult Fejérvárról, s Tövisen át (melyet pár nappal ezelőtt fölégettetett, s lakóit kardélre hányatta”, Enyed felé vonult, s azon innen a Tinódi réten állapodott meg. (…) Básta tehát az Enyedtől egy mérföldnyire fekvő Miriszlónál állapodott meg, melyet megszállott és seregét előtte (délre) csatarendbe állította. Mihály vajda is előbbre vonult valamivel s a tábor helyével szomszédos Holtmaros nevű mezőn állította föl seregét.
Szemben állott tehát a két sereg egymással a szűk Maros völgyén. (…) „A csatározást szeptember 17-én d.u. Mihály vajda kezdette meg, egy zászlóalj kozákot küldvén át a patakon az erdélyiek megtámadására. De ezeket az erdélyi lovasság csakhamar visszaverte. A falut azonban sikerült a kozákoknak fölgyújtani. Az erdélyiek erre általános rohamot akartak intézni a vajda serege ellen, s Csáky István, Mikola János és más főurak által óhajtásukat Bástával közölték. De Basta azt felelte, hogy nem tanácsos a vajdát ennek erős hadállásában megtámadni, mert onnan alig lehet őt csatára kicsalni a támadók nagy vesztesége nélkül; aztán meg estére járván az idő, már elmúlt az ütközet ideje. „A vajda igen cigán, azért mi is ravaszok legyünk.” (…) „Estefelé Mihály vajda Örmény Pétert levéllel küldötte Bastához és az erdélyiekhez. (…) A rendek és Basta jól ismerték Mihály megbízhatatlanságát s esküszegéseit, s levelére mit sem adtak. (…)
Fölvirradván szeptember 18-ika, (hétfői nap) Basta midőn látta, hogy a vajda erős állásából nem készül kimozdulni, haditanácsot tartott az erdélyi vezérekkel, s azt proponálta, hogy vonuljanak egy darabig visszafelé, s így csalják ki a vajdát a patak által védett állásából, „onnat az szorosból”, s „mikoron kijű onnat az mezőre, akkor lássunk dologhoz.” (…) De azért a sereget Miriszló alatt csatarendbe állították, mielőtt a visszavonulást megkezdették volna. Az első harcvonal közepére, melyet a támadás legelőbb érintett, 300 puskás gyalogot állítottak a Tokaj és Kálló várában már néhány év óta begyakorlott vitézekből; jobb szárnyára 1500 magyar és erdélyi huszárt Toldi István és Sennyei Miklós hírneves bajnokok vezérlete alatt; balszárnyára az aranyos-széki székelyeket, s a kolozsvári, s besztercei hadakat Túri Ferenccel az élükön, akinek sebhelyei – Báthory István és Sennyei Miklós hírneves bajnokok vezérlete alatt – vitézségét nyilván hirdették.
A második harcvonalba Basta 2000 lovast állított, Csáky István az erdélyi hadak fővezérének, Pethe László, a kassai magyar katonák kapitányának és Makó György a Mihály vajdától átpártolt huszárok kapitányának vezetése alatt. A harmadik harcvonal volt a legnagyobb, amelynek magvát, mintegy 1500 német puskást Petz Henrik János vezérelte; jobb szárnyán állott a gazdag Thököly Sebestyén (a későbbi híres kuruckirály nagyatyja) és Bocskay (Petki) István 2000 huszár élén; balszárnyán pedig a német gyalogság egy erős csapata (4000 ember), melyet Basta maga vezényelt 100 válogatott testőrség élén. 12 ágyú támogatta és fedezte itt a német gyalogságot. Az így csatarendbe fölállított seregtől jobbra 200 aranyos-széki lovas őrködött, nehogy az ellenség megkerülje őket; a balszárnyon pedig, a Maros partja felől, ahol az ágyúk is állottak, Tamásfalvi János állott 400 marosszéki lovassal, Perusith Máté (anyja révén szerb deszpota-ivadék) pedig néhány ezer paraszt katonával az utolsó harcvonal hátvédét képezte.
Mihály vajda is sietett csatarendbe állítani seregét, bár az ő különféle nemzetiségű serege a szigorú hadirendet nem szerette megtartani, s rendetlenül, tetszés szerint szokott volt támadni, meg visszavonulni. Az első vonalban 4500 kozákot és kurtyánt állított Lugasi Ferencnek és Tahi István Enyed fölperzselőjének vezetése alatt. A második vonalban 10 000 (?) székely gyalog állott, élükön Sennyei Pongrác, Bodoni István és Barcsay András magyar főurak. E két vonal között állította föl az ágyúk egy részét. A harmadik harcvonalat 4000 oláh, rác és székely harcos képezte.
Vezérük volt Budai György és Petko Odabasa. Ezektől jobb-oldalvást ismét ágyúk állottak. A balszárnyon maga Mihály vajda vezényelt néhány ezer embert, az ágyúk harmadik sora által támogatva. A vajda különben nem kötötte magát egy helyhez, szokása szerint hol egyik, hol másik csapathoz lovagolt, hogy mindent lásson és maga intézzen. A tartalékban álló 3000 székelyt, oláh gyalogságot és nagyszámú parasztságot Farkas György, a magyarországi csatákban jó hírnevet szerzett magyar vitéz vezette, akit a vajda nemrég fosztott meg Lippa vára kapitányságától.
Leghátulra állította a vajda az elpártolás gyanúja miatt megbízhatatlannak tartott 800 gyalogosból álló magyar testőrséget (a vörös és kék drabantokat) Gyarmathy Máté vezérlete alatt. A Maroson túl a gombási partokon 300 lovas őrködött, védve a sereget a megkerüléstől. (…)
Amint így csatarendben állott a két sereg egymással szemben, Basta és Csáky egyszerre csak megfordítják az erdélyi sereget, az ágyúkat a földsáncok mögül kivonják, s szép renddel lassan visszavonulni kezdenek Miriszlón Décse felé. Miriszlót, menekülést színlelve, hátuk mögött felgyújtják, „mintha Mihály vajda előtt ugyan el akarnának menni és futni”. (…) Mihály vajda egyszerre csak azt hallja kémeitől, hogy Básta seregével visszavonulóban van. Hova fut az olasz kutya? – kiált föl erre gúnyos önhittséggel örömében, – nem tudja, hogy én mindenütt utolérem?! S tüstént utána indult seregével, azzal az elbizakodott mondással, hogy immár Prágáig meg sem állunk. (…) Mintegy 500 lépésnyire tőlük Décse falu előtt sorakozott Básta és az erdélyiek serege az egész völgyet keresztben elfoglalva. (…) Mihály vajda is gyorsan csatarendbe szedte seregét. (…) Az ütközetet Mihály vajda kezdte meg, heves ágyúzással, három ágyútelepéből kereszttűzbe fogván az ellenséges csapatokat. (…) Basta csakhamar általános rohamra vezényelte seregét.
„Az ország hada (nem várva be a vajda támadását) Jézus-t kiáltván reája mennek egyszersmind”. A kállai és tokaji vitézek (muskatérosok) nekivágnak az országút mellett működő ágyútelepnek, a német gyalogság a középhadnak, a sziléziai lovasság a vajda jobb szárnyán álló kozákságnak. Barcsay a balszárnyon álló „székelyekkel jó idejin kisütteti a puskákat, úgy, hogy nem ártott semmit az magyar hadnak.” A kézi tusában azonban sokáig emberül megállják helyüket a székelyek, mígnem az újabb heves rohamok által a hegyre szoríttatnak, ahol legtovább ellenálltak még a harc eldőlte után is.
Középen is sikerült a roham, mert „a német a derekán általment” a vajda seregének. A jobb szárnyon a sziléziai és erdélyi lovasok „a Marosnak szorítják a kopjás lengyelt és kozákot”. (…) Sokan a megáradt folyóba vesztek, amit a többiek látván, inkább a szárazon igyekeztek menekülni. Hiába próbálta a vajda megállítani őket, sem a szép szó, sem a kard nem használt. Legtovább tartották magukat a székelyek, akik a hegyoldalra tömörültek.
„Állott vala pediglen föl – írja Nagy Szabó Ferenc – egy erős hegyre futó székelység, nagy csoport nép, azt mondották, hogy 18 száz volt, akiket hívtak ugyan alá onnan, hogy adják meg magokat. De ők azt mondották, hogy nem jőnek, mert attól félnek, hogy levágják őket; hanem ha ugyan meg kell halniok, kereken (t.i. karddal kezükben) halnak meg inkább.”
„Ezt meghallván a nemesség, Daczó Jánost oda küldék és megesküszik nékiek. De valamint lőn az esküvés, azok szegények hitre lejöttenek, és az esküvés mellett nem szánván az ártatlanokat, reá rohant a nemesség és körülvévén mind levágták, nagy sivalkodással szegényeket, annyira, hogy mint egy halom, olyan volt a (holt) test. Azt mondották, hogy a holttest alól vérpatak folyt ki.” „Így torlá meg a nemesség, hogy Mihály vajda mellé ment volt Szebenhez a székelység (1599-ben). És így ismét jobbágyság alá hajtá őket.”
„Mihály, amint látta, hogy a csatát elvesztette, letépeté a főzászlót nyeléről – menekvés után látott, s meg sem állt Fejérvárig. Ott bosszúját a fogságban levő Kornis Farkason töltötte ki, akit saját szemei előtt vágatott le. Azután feleségének ezüstkészletét és egyéb drágaságait magához véve, tovább száguldott. Előtte, s utána roncsolt sereg maradványai futottak. Égetés és gyilkolás jelölte útjokat
Fogaras felé.”
Szerkesztette: Szekeres Attila / Háromszék