A járvány miatt kialakult kényszerhelyzet okán szerda délután, szabad ég alatt nyitották meg a Miskolci Hermann Ottó Múzeum jóvoltából a Lábasház alagsorában egy hónapon át megtekinthető, Kárpát-medencei népviseletek címet viselő kiállítást.
Házigazdaként Marton-Lichtfusz Katalin szakreferens és Szebeni Zsuzsa, a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet vezetője köszöntötte az egybegyűlteket.
Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató a többnyire kísérőszöveggel ellátott, 22 nagyméretű fényképből álló tárlat anyagát ismertetvén rámutatott, ezeken a Kárpátok gyűrűjében élő népek közül a magyarok, románok, sokácok, szászok, csángók némely csoportjának viselete látható. Mindez pedig a miskolci múzeumnak nemrégiben Barna György üzletember által adományozott, 173 egész alakos, népviseletbe öltöztetett bábut tartalmazó magánygyűjtemény egy részének megörökítése és bemutatása révén vált lehetővé. Gazdagabbá tételéhez ugyanakkor hozzájárult a megnyitón személyesen jelen lévő Veress Emese Gyöngyvér néprajzkutató is.
Átvéve a szót, a néprajzkutató keserűen jegyezte meg, hogy a Gödri Anna által megvarrt, és most szintén közszemlére bocsátott hétfalusi csángó ruha nem nyerte el az Erdélyi Népművészeti Kiállításra kerülő darabokat kiválasztó testület tetszését. Szerinte ez is jelzi, hogy még mindig nem ismerik kellőképpen a szász és román hatás jegyeit egyaránt hordozó viseletet. És ez tulajdonképpen érthető is, hiszen nem tudjuk, hogy mikor, milyen körülmények között és hogyan alakult ki. Örvendetes viszont, hogy egyre többen döntenek a bizonyos alkalmakkor történő felöltése mellett, ezért a még meglévő régi ruhadarabok, illetve fényképeken láthatók szabása, mintázata és színvilága követésével újakat készítenek. A merészebbek azonban a vidéken egykor hagyományosnak számító zöldes-barnás árnyalatok helyett már a pirosast, bordót választják.
A kiállítás megtekintése során megtudhattuk, hogy „a magyar paraszti öltözködés a népművészet stíluskorszakaival párhuzamosan formálódott. A 19. század második felében a gyári kelmék, szövetek elterjedésével a viselet – főleg a nők ruházata – alkalmassá vált egy-egy táj, település jellegzetességeinek kifejezésére. Az öltözet, mint jelrendszer, elárulta viselője társadalmi státusát, életkorát, családi állapotát, utalt a különböző ünnepi alkalmakra, sőt személyes érzelmek kifejezésére is alkalmas lehetett. A népviselet formakincsét leginkább a helyi közösségekben elfogadott, korszakonként változó szépségideál határozta meg. Apró részleteiben az egymást követő nemzedékek ízlése, a mindenkori divat és a modernizáció hatására gyakran módosult.”
A Kolozs megyei Szék női népviseletéről például kiderül, hogy az utóbbi 100 esztendőben lényegében nem változott, és a fehér–piros–fekete színek határozzák meg. A napjainkban is felöltésre kerülő menyasszonyi ruha megkülönböztető darabja a fekete kockás zöld posztószoknya, alján háromujjnyi fekete bársonyszegéssel, köténnyel. A férfiak öltözetét a fehér–kék–fekete színösszetétel határozza meg, a posztó csizmanadrághoz keményszárú csizmát hordanak. A vőlegény kis pörgekalapja elején a menyasszonya által kötött, aranypapírral és tükrökkel díszített rozmarinbokrétát visel.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó