Este érkeztünk Marseille-be. Természetesen nem hotelt foglaltunk, mivel az árak igencsak borsosak Franciaországban. A kikötőhöz közel béreltünk lakást öt éjszakára. Így városnézésre is lesz időnk. Mikor eldöntöm, hogy kimegyek a magyar válogatott idegenbeli mérkőzésére, mindig szem előtt tartom ezt is. Szeretem megismerni a környéket, bejárni az idegen tájakat, megnézni a látványosságokat.
A szállásadó felajánlotta, hogy elvisz minket a vonatállomástól a lakásig. „Milyen kedvesek ezek a dél-franciaországiak” – gondoltam magamban. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez csupán csekélység volt. Szállásunkon pizza, három üveg lehűtött sör, egy palack bor, tej, narancslé és desszertként fánk, valamint csipsz fogadott. Az öreg Marseille-i férfi kedvessége annyira meglepett, hogy zavaromban elsőre csak a „merci, merci” jutott eszembe, Azért később hosszasabban is megköszöntem csodálatraméltó vendégszeretetét. Ő csak mosolygott, és azt mondta, hogy „biztosan elfáradtunk a hosszú úton Bordeaux-tól idáig, és kevés energiánk lenne étel után mászkálni.” Lenyűgöző! Ilyen kedvesen még soha senki sem fogadott egyetlen utazásom során sem.
Másnap bejártuk a kikötőt és a reá évszázadok óta vigyázó középkori erődöket. A jobb oldalon a Saint Jean tornyosult, a balon pedig a Saint Nicolas. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Azért ez tipikusan jellemző ránk, mármint rám és öcsémre, akivel együtt túráztunk az Európa-bajnokságon, hogy először is a történelmi jellegű épületek érdekelnek minket, és nem a forró tengerpart. Habár az is igaz, hogy felleges idő volt, és néha eleredt az eső is. Nem volt strandoláshoz való idő. Szerencsére harmadnap megjött az igazi nyár. Hajón átkeltünk If várának szigetére. Gyerekkorom kedvenc regénye volt Monte Cristo grófja, tehát nem is volt kérdéses, hogy ezt a látványosságot semmiképp sem hagyhatjuk ki. Széles mosollyal bámultam a régi börtön falait. Belülről kevésbé volt látványos. A turisták minden egyes börtöncellába bemehettek, de jóformán mindegyik ugyanúgy nézett ki. Amúgy a város tele volt magyarokkal, bárhova is mentünk. Magyar mezesek ültek a teraszokon, a hajókon, a buszokon, a turistalátványosságok körül többnyire csak magyar szót lehetett hallani. Rengetegen magyar zászlókkal, sálakkal járták a várost. Azt hittem álmodom, és nem is Marseille-be jöttem szabadságra, hanem valahol a Balaton partján vagyok. Vajon mennyien leszünk a mérkőzésen?
A legelső cella Edmond Dantes, Monte Cristo grófja nevét viselte, és hogy ragaszkodjanak a romantikus regényhez, mindjárt a mellette lévőt az öreg abbéról nevezték el. A vár fokáról elláttunk Marseille-ig, míg a másik irányban csak a tenger végtelenje borította a horizontot. Arra van Afrika. A stadion, ahol egy nap múlva játszunk Izland ellen, nem látszik, eltakarja egy hegy. Délután elsétáltunk a tengerpartra is, hogy kicsit megmártózzunk a Földközi-tengerben.
Marseille-ben való tartózkodásunk negyedik napján volt a mérkőzés. A magyar szurkolótábor már délben a kikötőben gyülekezett. Óriási volt a hangulat. Az osztrákok elleni győzelem után mindenki Marseille-be vágyott. Becslések szerint huszonötezren lehettünk. Huszonötezer magyar ezerhatszáz kilométerre a hazájától. Csak azért, hogy megnézzen egy focimeccset? Csak azért a kilencven percért? Nem hinném. Ez sokkal többről szól. Ez valami más, ami felülemelkedik a labdarúgáson. Nemzeti összefogás és büszkeség: Európa, visszatértünk! Mi, a gyalázatos Trianonnal szétvágott kicsi nemzet, megmutatjuk, hogy igenis létezünk, itt vagyunk a legjobbak közt, és helytállunk. „Tizenöt millióan voltunk a pályán, így nem lehet veszteni” – mondta Dzsudzsák Balázs, a válogatott csapatkapitánya a mérkőzés után. És milyen igaza volt! A kikötőből a stadionba együtt vonult a szurkolósereg. Voltak magyarok Felvidékről, Németországból, Ausztriából, Magyarországból és természetesen Erdélyből is. Ilyen szintű összetartásra talán még sosem volt példa. Az orosz és angol szurkolók székkel dobálóztak, egymás koponyáját trancsírozták, szétverték a fél várost, majd elmentek. Aztán jöttünk mi, huszonötezer magyar, és megmutattuk Európának, hogyan kell békésen erőt demonstrálni. Igen, erőt, és legfőképp hangerőt. Az utcákon vonulva megállás nélkül énekeltünk, ünnepeltünk, éltettük a mieinket. A franciák mosolyogva fotóztak és videóztak minket lakásaik ablakából.
– Vetkőzz le! Vetkőzz le! Vetkőzz le! – kiabálták páran humorosan egy teraszon nézelődő fiatal lánynak.
Persze semmit sem értett belőle, de azért bájosan visszamosolygott és integetett. Ezzel mintha lovat adott volna alánk, úgy tettünk, mintha egy játékos szögletrúgáshoz készülődne, és arra várnánk, hogy elrúgja a labdát, mely jelen esetben egy ruhadarab levétele lett volna, így hosszasan énekeltük, hogy „óóóóóóóóó”. Persze semmi sem lett belőle, de azért jót nevettünk. Egy másik teraszon öt rendőr egymás közt tréfálkozva filmezett minket, valószínűleg nem hivatalos cipőben. Felfigyeltünk rájuk, és kórusban skandáltuk:
– Szervusztok! Szervusztok! Szervusztok!
Néhol petárda robbant, melyet hangos ollézással köszöntöttünk. Meglepetésemre lengyelek is csatlakoztak hozzánk, egyszerűen baráti szimpátiából. Rendesen fel voltak szerelve füstbombákkal és piros görögtüzekkel. Kicsit éltettük Lengyelországot is a kedvükért:
– Polska! Polska! Polska!
A lengyelek megtapsoltak minket, és biztosítottak a felől, hogy lengyel-magyar két jó barát, együtt dalol és issza borát!
– Lesz még Marseille magyar falu! – kiáltotta valaki. Ne gondoljanak egyből túlzott radikalizmusra, ez ismét egy magyar tréfa volt, melyen jót nevettünk. Én már nem először hallottam ezt. Látván, ahogy több ezer magyar ellepte a várost, és minden piros-fehér-zöldben pompázik, többen is elsütötték ezt a viccet a napokban.
Végre a stadionba értünk. Testvéremmel kitűztük Bihar feliratú magyar zászlónkat, melyet minden túrára magunkkal viszünk. Mindig csak ilyenkor tör rám az izgulás: vajon milyen eredményt érünk el ma?
A hangulatra semmiképp sem lehetett panasz. Húszezer magyar teljes erőből bíztatta a mieinket. Az orosz bíró irigyelte, hogy a magyar válogatott tizenkettedik embere a publikum, így beállt tizenkettediknek az izlandiakhoz. Mindent ellenünk fújt, és adott egy jogtalan tizenegyest is az izlandiaknak. Mintha csak az idegeinkkel szeretett volna játszani, egyfolytában ellenünk ítélt meg mindent. A szurkolóknál elszakadt a cérna, és előkerült egy ’56-os rigmus.
– Ruszkik haza! Ruszkik haza!
Hiába vezetett Izland, kitartásunk nem lankadt. Valósággal belehajszoltuk a fiúkat az egyenlítésbe. A bíró rosszul számolt, nem tizenketten voltunk, hanem tizenöt millióan.
Nyolcvannyolcadik perc. Magyarország egyenlít. Mindenki üvölt, eksztázisban az egész stadion, leszámítva az izlandiakat. Egymás trikójába kapaszkodva ugrálunk, ordítjuk, hogy gól, igen, megvan, bent van, minket nem lehet olyan könnyen legyőzni. Egymás nyakába ugrunk. Spontán én is összeölelkezem egy szurkolótársammal. Titkon máris reméljük, hogy még van idő megszerezni a győzelmet is. A képernyők előtt több millió magyar hasonlóan boldog. Negyvennégy évig nem voltunk Európa-bajnokságon, most viszont itt vagyunk, és nem hagyjuk magunkat. Nők ezrei, akik eddig csak legyintettek egyet, és azt mondták, hogy „hülye foci”, ugyanúgy izgulnak és szorítanak a magyar sikerért. Kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, mindenki együtt. Csak együtt – szól az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) mottója. Igen! Ez a futball, mely összefog és összetart, barátságokat és társadalmakat kovácsol össze!
Végül is nem sikerült nyerni, de a döntetlen is jó eredménynek bizonyult, mivel így már négy pontot szereztünk. Persze a rosszmájúak újfent fröcsögni kezdtek, hogy csupán öngóllal egyenlítettünk. Ennek az állításnak sok értelme nincs, ugyanis ha az izlandi nem lövi be, mellette jött a mi Böde Danink, aki biztosan hasonlóan bepöckölte volna egy méterről. Egyébként sokan viccelődtek, hogy nem is öngól volt, hanem az izlandi megijedt a termetes magyar legénytől, és beugrott labdástól a hálóba.
Meglesz a nyolcaddöntő! A csoportból való továbbjutás óriási eredmény! Ehhez mérten vacsora után még kiugrottam a kikötőbe egy kicsit ünnepelni. Izlandi és magyar szurkolók együtt söröztek egy teraszon. Meglehetősen vicces volt, ahogy mindenki saját rigmusát próbálta megtanítani a másiknak. Van az a mennyiségű alkohol, ami után az izlandiak „ria, ria, Hungáriát” kiáltanak. Cserébe mi is skandáltuk egy kicsit, hogy „Island”. Országos cimborák lettünk.
– Meg kell, hogy verjétek Portugáliát. Színészek mind, főleg az a Ronaldo. – jött oda hozzám az egyik északi barát.
– Rendben, de akkor ti meg győzzétek le Ausztriát. – válaszoltam mosolyogva.
– Jó, találkozunk Párizsban, a döntőben!
Egy izlandi és egy magyar szurkoló mezt cseréltek, majd abból űztek tréfát, hogy a magyar izlandinak, az izlandi pedig magyarnak adta ki magát. Egy másik magyar odament az izlandi mezeshez, és elkezdett neki angolul beszélni, nem tudván, hogy honfitársához szól.
– Beszélj már magyarul, nem értem mit akarsz! – válaszolt végül az izlandi mezes röhögve.
Egy másik vicces jelenet egy félreeső asztalnál játszódott. Egy magyar szurkoló fejét az asztalra hajtva szunyókált. Valószínűleg rendesen felöntött a garatra csoportelsőségünket ünnepelve, mivel semmire sem ébredt fel. Hat izlandi szurkoló vette körül, és a fülébe énekeltek, tapsoltak, körbetáncolták, miközben egy hetedik videózott. Már-már úgy tűnt, hogy szegényt még a feltámadás angyali harsonái sem keltenék fel, mikor hirtelen felpattant, és elkiáltotta magát:
– Csak a Diósgyőr!
Az izlandiak hangos örömujjongásba törtek ki, és hirtelen nyert új barátjuk szájába töltöttek egy korsó sört. Úgy látszik ettől életerőt nyert, mert levetkőzött félpucérra, és a hasonlóan félmeztelen izlandiakkal elkezdett ugrálni és valami izlandi nyelvű nótát énekelni.
Megjöttek a lengyelek is hangos énekszóval és nem kis mennyiségű lengyel vodkával. A zubrowka hamar köztulajdon lett, és felharsant a jól ismert ének:
– Polak wegier dwa bratanki! Magyar lengyel két jó barát!
Majd később:
– Az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet, repülj velünk a szerelem szárnyán, indul az utazás csak erre vártál!
A terasz bezárt lassan, és mindenki indult a szállása felé. Előtte még meg kellett ígérni a lengyeleknek, hogy velük is játszunk Párizsban egy Eb-döntőt.
Pataki Előd, Marseille, 2016. június 20.