Azt mondják, nyelvtannáci vagyok.

Azt mondják, nem az embert nézem, hanem a helyesírását, szép beszédét. Pedig a nyelv nem is fontos – mondják. Vállalom. Náci vagyok. Nyelvtannáci.

De akkor ti, akik „uncsinak” tartjátok kiírni a szavakat, akik immár úgy beszéltek, hogy nyomokban sem lelhető fel a magyar nyelv a mondandótokban, ti gyilkosok vagytok!

Megöltétek, már majdnem megöltétek az anyanyelvünket! Minden egyes szándékosan elhagyott vesszővel, kettősponttal, lerövidített, kicsavart, eltorzított szóval mélyebbre és mélyebbre döfitek a tőrt drága kincsünkbe!

Nem, nem fogom rosszul érezni magam, mert szólni merek, mert védeni igyekszem!

Te érezd magad rosszul, aki nem teszel érte semmit, sőt rontod, bántod, ölöd...

Vajon mi kell történjen ahhoz, hogy rádöbbenjen mindenki, mi forog kockán akkor, amikor e bűnt cselekszi? A nemzetünk forog kockán, nem kevesebb. A megmaradásunk. Az, amit ezer és ezer esztendőn keresztül sikerült megmenteni, amit ajándékba kaptunk. Ahogy Sütő András mondta: kiválasztott minket a magyar nyelv, hogy beszélhessük, hogy benne éljünk, általa megmaradjunk! Tisztelem azokat, akik bár nem magyarul tanultak, mert idegen nyelven kényszerültek elvégezni iskolájukat, igyekeznek, kérdeznek, nem veszik rossz néven a kiigazítást. De mélyen megvetem azokat, akik vérig sértődnek, ha bárki is javítani próbálja vétküket s puszta kényelemből, nemtörődömségből helytelenül írnak, bután gagyognak, s nem tartják fontosnak édes anyanyelvünk megőrzését. A magam részéről a jövőben is védeni fogom, ápolni, őrizni és igen, ha kell, harcolni is érte!

Hogy mi vitt rá ismét, hogy erről írjak? Elmondom. Munka közben hangoskönyvet szoktam hallgatni. A youtube-on rátaláltam az Elsüllyedt novellák sorozatra. Ma Sütő András egyik elsüllyedt novelláját hallgattam és mélyen megrendített. Főként azért, mert valójában krónika, nem novella. Elmeséli, hogy 1990-ben egy bátor marosvásárhelyi patikus kiírta magyarul azt, hogy gyógyszertár. Láttam én is, mi lett ebből. Láttam, amint habzó szájjal jött pár román ember, láttam, amint törtek zúztak, láttam a következő napokban, mint ütötték ki írónk szemét... Ott voltam. Harcoltam akkor is. S harcoltunk sokan. És most adjuk fel? Csak azért, mert néhányan semmibe veszik az anyanyelvünket? Csak azért hallgassunk, mert ők hangosabbak? Nem. Soha. Nem tehetem s nem is akarom megtenni, hogy feladom. Míg élek s írni, beszélni tudok, addig nem.

Lakó Péterfi Tünde