A közösség számon tartja, tiszteli és szereti nagyjait, bizonyosodott be újra péntek délután Sepsiszentgyörgyön, Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművésznek az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) által szervezett kiállítása megnyitóján.

Ismét szűknek bizonyult ugyanis az intézmény egyébként tágas kiállítótere az eseményen jelen lévők befogadására. Tisztségviselők és intézményvezetők, közéleti és egyszerű embe­rek, művészek és művészetkedvelők, idősek, középkorúak és fiatalok tucatjai fejezték ki ezáltal nagyrabecsülésüket az alkotó és életműve iránt.

Vécsi Nagy Zoltán EMŰK-vezető örömmel telített köszöntő szavai után Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze szavalta el Farkas Árpád Legenda című, Szervátiusz Jenőnek ajánlott versét a szerzőt, szobrászt és közönséget egyaránt magával ragadó és megrázó módon és hőfokon. Később pedig Hamvas Béla Arlequin című írásából adott elő egy részletet hasonló meg- és átéléssel.

Az alkotót méltató Kovács Árpád művészettörténész szerint „a lassan öt évtizede Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész neve mára teljesen összefonódott a városéval, amely nemcsak a jellegzetes történelmi központjával büszkélkedhet, hanem a szabadság ügyéért való áldozathozatalairól is ismert. Művészete, szobrainak gondolatisága leginkább ebben a kettősségben tárulkozik fel: a hely szellemének megidézése a történelmi személyiségek megformálásával és az egyéni, közösségi szabadságvágy kifejezésével. (…)

A 70-es években induló pályáját a nagy székely mesemondóról, Benedek Elekről, a Székelyföld leírójáról, Orbán Balázsról és a nyújtódi születésű modern utazóról, Jakabos Ödönről mintázott portrék fémjelzik. A 70-es évek második felétől az anyaság tematikája” foglalkoztatja, de megjelenik az örök illúziók és reménytelen küzdelmek allegóriájává vált, kalandkereső vándorló lovag, Don Quijote alakja is.

Második alkotói korszakát elsősorban az emlékszobrászat tekintetében határozhatjuk meg, amelynek kibontakozására az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre sok esetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg…. Művészete egyszerre történeti és filozofikus, egyszerre mitologikus és groteszk.”

Vetró András ez alkalomból elhangzott önvallomásából kiderült, hogy tanítómestereinek az édesapját (Vetró Artúr szobrászművész 1919–1992) és Zsögödi Nagy Imre festőművészt tekinti, akiktől „nagyon sok mindent szívott” magába. Így az sem véletlen, hogy az apja által érintetlenül hagyott angol vésőkkel bontja ki a fából szobrait. Tanítását pedig, hogy a szerszámok legyenek tiszták és a fát ne sértse meg, mely saját értelmezése szerint azt jelenti, hogy „uralkodj felette, de ne tipord le” – egy életre megfogadta. Mint ahogy az újrakezdés szükségességére vonatkozó intelmét is. Ugyanakkor Cseh Tamással együtt vallja, hogy az olykor felsejlő szabadság igézetében nyomot kell hagyni, mert ha nyomtalanul hagyjuk el a Földet, akkor elárasztja a gaz.

A kiállítás szeptember 6-ig tekinthető meg.

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük