Illusztráció

Valamiért nagyon szerettem őt. Valami ragyogott belőle. Pedig ő volt a család fekete báránya. Egészen fiatal korától ivott. Már felnőtt voltam, mikor annyit megtudtam, hogy élete nagy, tudomásom szerint egyetlen, szerelmétől eltiltották.

Ekkor meg is bocsátottam neki minden korhelységét, s valahogy meg is értettem őt. A társadalom kiveti magából az ilyen embereket. Ő is kivetett volt. Élt egy burokban, egy dohányfüstös, italszagú burokban, mikor a világból valaki számon kérte életmódját, agresszívé vált, tört-zúzott. Aztán részegen elaludt, s másnap megint berúgott.

Törzshelye is volt. Egyszer engem is elvitt oda, halála előtt egy évvel, mikor hazaköltöztem, s egy ideig egy udvaron laktunk. Büszkélkedett velem:

– Az unokahúgom! Okos, könyvet írt! Jó könyvet!

Vodkát ittunk. Öcsi és én. És életemben először tudtam vele beszélgetni. De ahhoz nekem is innom kellett. Ott, a törzslebujban, ahol ismerték, ahol már bútordarab volt, akinek a tulajdonosnőjét minden áldott reggel ő fuvarozta be a munkába, mert ez a nő csak az ő sofőrtudományában bízott, s hangoztatta, hogy Öcsi a világon a legjobb sofőr.

Mint ahogy az is volt. Nem éppen a világon, azt hiszem, de mindenképpen a városban a legjobb volt. Csak sosem volt hajtásija, mindig elvették. De ő anélkül is egy pilóta éles érzékszerveivel vezette az autókat, minden reggel munkába szállított valakit. Időnként sátoros cigányok fizették meg sofőri szolgálatát, ki tudja merre, miért mentek.

Egyik eset, amikor a hajtásiját elvették, élesen megmaradt az emlékezetemben. Bukarestbe vitt egy orvost, valami konferenciára. Amikor vége volt a hivatalos résznek, a doktorral rettenetesen berúgtak, majd elindultak, hogy autóval megtegyék a 356 kilométert, Bukaresttől Marosvásárhelyig. Meg is érkeztek, Öcsi letette az orvost a háza előtt, s elindult a két utcával odébb lévő házukba. Alig tett meg pár száz métert, megállította a milicista. Öcsi lehúzta az ablakot, odaadta a jogosítványát, de kiszállni nem volt hajlandó. Mivel láthatóan részeg volt, a milicista kinyitotta az ajtót, hogy kiráncigálja. Nem kellett ehhez folyamodnia, mert Öcsit az az ajtó tartotta Bukaresttől… s amikor kinyílt, ő bizony kizuhant.

Szóval együtt ittunk egyszer a törzshelyén. S miközben beszélgettünk, s én ittam minden szavát, ő mindegyre félbeszakította ezt az idillt, mert minden ivócimborának bemutatott: “Az unokahúgom. Okos. Könyvet írt. Jó könyvet.” Igen, abból a könyvből az első példányt ő kapta meg. Annyira büszke volt rám… Nem tudom, hogy ennyire büszke volt-e valaki valaha az életben rám. Én hamarabb hazamentem. Ő később jött, s emlékszem, felzörgetett, mert el akarta mondani, hogy a haverjai is akarnak könyvet tőlem, s adjak egy cigit. Sose volt cigije. Se pénze. Az alkalmi fuvarokon kívül nagyon keveset dolgozott életében. S valahogy mégis eltelt az élete…

“Tündi, megkérlek adj egy cigit.” Mindig adtam. Akkor még én is dohányos voltam. Sokszor odaadtam az egész dobozzal. Annyira tudott örülni neki… Olyan nagyon hálás volt. Néha odacsúsztattam neki egy kicsi pénzt is. Csak diszkréten, hogy ne bántsam. Öcsi sokat olvasott, nagyon művelt volt. Utolsó években már nem tudott olvasni, már mindig részeg volt. De az én könyvemet elolvasta. Addig kibírta ital nélkül. Méltatlanul halt meg, egy erdő szélén, nem messze a várostól lefeküdt aludni, s kihűlt az októberi hidegben. Furcsa volt, hogy olyan messze a törzshelyétől, de a rendőrség nem állapított meg idegenkezűséget. Nem tudjuk hogy került oda.

Az én emlékeimben így él: örökkön örökké részegen, időnként másokkal agresszíven, velem mindig csendesen, szeretettel beszélve. Vajon milyen ember lett volna Öcsiből, ha annak idején nem kezd inni? Vajon milyen élete lett volna? Vajon ő gondolt ilyesmire? Mennyire nem ismertük, mi a családja sem. A törzslebujból minden törzsvendég eljött a temetésére, külön koszorút csináltattak. Állítólag mai napig ott van a falon a fényképe Öcsinek…

Egyszer hazamegyek, és ellátogatok oda. Vodkát fogok inni. Egy feles vodkát. Akkor is, ha nem szoktam, s akkor is, ha ő már nem lesz velem. Bár… talán mégis velem lesz. Szerettem őt.

Lakó Péterfi Tünde

1 Comment

  1. Tóducz

    Drága Tünde, Öcsinek becéztük a négy lányunk közül a harmadikat. Fiúnak vártuk, de aztán Zsófia lett!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.