Fotó: ziaristonline.ro

Kettő híján harminc esztendeje, hogy Temesváron lángra lobbant a romániai rendszerváltás szikrája. A református templom előtt december 15-én, illetve 16-án gyülekeztek a hívek, a város magyar és román polgárai, hogy megakadályozzák Tőkés László református lelkész kilakoltatását. Tizenhatodikán rendszerellenes tüntetéssé erősödött a tiltakozás, amely elindította a forradalomhoz vezető lavinát.

E csodával azóta sem lehet betelni. Ami utána történt, illetve történik a romániai társadalomban, nem más, mint az akkori forradalmárok pocskondiázása, a szabadság eszméjének kicsúfolása. Ki gondolta volna akkor, nyolcvankilenc decemberének reményözönében, hogy három évtized múltán ismét túlteng majd a reménytelenség, a közösségi megalázás? Igaz, már az akkori nekifutamodás baljós előérzetet teremtett, mert amikor az eredeti román demokrácia alapozásáról szónokoltak, sokakban felmerülhetett, nekünk miért nem elég a máshol évszázadok óta működő demokrácia, miért kell a miénknek még eredetinek is lennie?

Hát, eredeti lett, ez bizonyos. És erre az eredetiségre szinte ráment egy fél emberöltő – három évtized múlásáról nem lehet legyintve, hanyagul szólni, mintha csak elröppent volna egy szürke délután –, s látva környezetünk iszapos, bűzös társadalmi posványát, hát, indokoltabbnak tűnik a keserűség, mint a lelkendezés.

És mégis: advent van, a várakozás harmadik vasárnapja közeleg, s hamarosan eljön majd a negyedik. Őrült vásárlási láz és őrült tempó a parlamentben, futószalagon módosítják az igaz­ságügyi törvényeket. A múlt parlamenti ciklusban a honatyák legfennebb saját fizetéseikről, különnyugdíjaikról szavaztak ily nagy lendülettel, most meghatározó törvényeket gyártanak, nehezen követhető elvek – aki bírja, marja, aki bamba, sirathatja? – mentén. Nem tétlenkedhetünk, de erőnk, tiltakozásunk véges.

A lényegre, a mindenkori lényegre kellene figyelni e zűrzavaros év végén is, s arról nem a parlamentben szavaznak. Túléltük a diktatúrát, túléljük ezt is, legfennebb rámegy néhány további évtizedünk. Eközben fogunkat csikorgatva mormoljuk, élni kellene immár, nem mindig csak túlélni. Élni, élni, élni. Ám míg élni kezdünk, nem tehetünk mást, tovább bizakodunk, reménykedünk. Konokul, ma is, mint egykor. Mint mindig.

Hinni, várakozni, cselekedni kell. Hinni egyebek mellett, hogy lehetséges itt, mifelénk is a méltóság, a tisztesség, s e nagy, fojtogató hitványságnak egyszer vége szakad. Újjászületni próbálunk most, advent idején is, miként huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Akkor a pártállam szorongatott diktátorhoz simuló elvtársak és besúgók cinkosságával, s bizony, e szörnyszövetségben gyökerezik a mai társadalmi nyomorunk is. Hogy ezen változtatni tudjunk, ma is nélkülözhetetlen az a bátorság és elszántság, amelyet Tőkés László, illetve az őt védelmezők tanúsítottak Temesváron 1989 decemberében.

Örök advent az életünk.

Mózes László / Háromszék