Diana Cavallioti színésznő
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Calin Peter Netzer filmjének díszbemutatójával indult kedden a Román Filmhét az Urániában. A Szerelmem Ana érzékeny párkapcsolati dráma, a Blue Valentine román megfelelője. A Budapestre érkező címszereplővel, Diana Cavalliotival beszélgettünk.

– A Szerelmem Ana az első film, amiben a címszerepet alakíthatja. Mekkora terhet jelentett ez a vállán?
– Nagy kihívás volt. Hosszú időt vett igénybe, hogy felépítsük ezt a karaktert, és elkészüljön a film. Három hónapig készültem, ennek részeként még terápiára is ellátogattam.

– Nem meglepő, hiszen egy rendkívül neurotikus, érzékeny figurát jelenít meg, akinek gyógyszereket kell szednie, hogy stabilizálni tudja hangulatát. Találkozott hasonló gondokkal küzdőkkel is?
– Olyannal még nem találkoztam, akinek ennyire súlyos lett volna az állapota, de persze rendkívül alapos volt a felkészülés. Nem volt könnyű feladat, az biztos. De nem a betegség részleteivel kellett tisztában lennem, hanem azzal, miként jelenítsem meg Anát. Aki ilyen sérüléssel küzd – mert ezt nyugodtan lehet annak nevezni –, az vajon hogyan reagál a történésekre, az őt körülvevő emberek viselkedésére. Mit visel jól, mitől borul ki még jobban. Mindez persze sokszor teljesen esetlegesen alakul.

– Milyen szempontok alapján választotta ki a főszerepre Calin Peter Netzer?
– Fogalmam sincs, ezt tőle kellene megkérdezni. Elmentem én is a szereplőválogatásra, mint vagy kétszáz másik lány. Elég meggyőző voltam, azt hiszem. De hát ez is volt a célom.

– A rendező korábbi filmje, az Anyai szív eljutott hozzánk is. Az sem könnyű darab, a Szerelmem Anához hasonlóan könnyfakasztó dráma. A román új hullám sajátossága, hogy rendre ennyire súlyos művek készülnek?
– Ez inkább Calin stílusáról árulkodik, aki előszeretettel nyúl komoly témákhoz: családi drámákhoz, anya-fia kapcsolathoz és ahhoz, hogy a gyerek önállósodása, új kapcsolata hogyan formálja át a felmenőkhöz fűződő viszonyt. Akik közel állnak egymáshoz, azok sok fájdalmat tudnak okozni a másiknak. Ezekről a művekről szerintem nem általánosíthatunk a teljes román mozira. Az azért sokszínűbb. Calin filmes univerzumát nagyon szeretem persze.

– Tipikus jegyeket, általánosságokat említhetünk azért: a román új hullámra jellemző a hétköznapi élethelyzetek, problémák bemutatása. Az érzékenység az emberi kapcsolatok alakulása, a családi viszonyok iránt. Ilyen volt az Ünnepek után, a Sieranevada vagy épp a Mindenki a mennybe megy is.
– Ennek nem kevés köze van ahhoz is, hogy mennyi pénzt tudunk filmkészítésre fordítani. Családi drámákat azért jóval kevesebből ki lehet hozni. Romániában nehéz küzdelmeket kell folytatnunk ahhoz, hogy egy-egy nagyjátékfilm elkészüljön. A konyhaasztal körül pedig jóval egyszerűbb filmet forgatni, mint lezavarni mondjuk egy komplett autós üldözést.

– Nyilván, de a fokozottabb érzékenység, gondolom, nem annak köszönhető, hogy kevés a pénz.
– Persze, és szó sincs arról, hogy ne szeretném a drámákat, nem véletlenül szerepelek annyiban. Viszont másféle művekre is szükség lenne, kell hogy valamiféle egyensúly kialakuljon.

Diana Cavallioti
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

– Mi az oka annak, hogy ilyen kevés pénz jut a filmekre?
– Mi az oka annak, hogy nem épül elég út nálunk? Mi az oka, hogy nem jut annyi pénz kórházakra és iskolákra? Mindezt a politikusainktól kellene megkérdezni. Felelősek lennének a közösségért, mégis rendre azt tapasztaljuk, hogy valamiért csak a fontos dolgokra nem jut elég pénz.

– A korrupció visszatérő témája a közélet mellett a filmművészetnek is, elég csak Cristian Mungiutól az Érettségit említenünk. Súlyosabb ma a helyzet ilyen téren, mint korábban?
– Nyilván azért van ennyi hasonló eset, mert nem ütközik nehézségekbe a kivitelezésük. De nem hiszem, hogy súlyosabb lenne a helyzet, mint mondjuk a kilencvenes években. Csak azóta többet tudunk arról, hogyan működik ez az egész, és miként zajlik a küzdelem ellene.

– Az, hogy kevesebb vígjáték készül, mint dráma, inkább csak látszat, vagy a valóság?
– Azért vannak egészen kiváló komédiák is. Corneliu Porumboiutól a Forradalmárok például, ami nagyon viccesen beszélt a rendszerváltásról, a román forradalomról. A drámák viszont eddig több emberhez jutottak el.

– Ha már forradalom: Közép-Európa viszontagságos történelme miatt is érzik annyira a román filmesek, miben áll a mindennapok valósága?
– Igen, és köze van ahhoz a középszerűséghez is, amiben mindannyiunknak élnünk kell. Még mindig érezzük a kommunizmus hatását: hiába bukott meg a rendszer, akik abba nőttek bele, örökítik tovább a rossz szokásokat, berögzültségeket. A kisszerűséget, a lapítást. A gyerekek pedig adják tovább, amit pedig nekik már át sem kellett élniük. Nem vagyok túl optimista a lehetőségeket illetően.

– Az Európai Unió tagjaként nem pozitívabbak a kilátások?
– Nem mondanám. Persze, számítunk is azért, közben meg mégsem. Oké, ott a Fekete-tenger, stratégiai pontként tekinthetnek rá. Közben mégis megtehetnek bármit a fejünk felett, mondván, azért ne szóljatok nagyon bele, hiszen mekkora méreteket ölt nálatok a korrupció, milyen felelőtlenül politizáltok.

– Olyan rendezőkkel dolgozott már, mint Anca Damian vagy Cristian Mungiu. Milyen volt velük az együttműködés?
– Cristian rendkívül precíz, szeret pontról pontra átvenni mindent, teljesen kézben tartva a folyamatokat. Anca szintén egy lángelme, imádom az ötleteit, amiket be tud építeni a filmjeibe. Rossz tapasztalataim szerencsére nem igazán voltak. Nagyon fiatal, 21 éves voltam amúgy, amikor Anca filmjében, a Keresztutakban szerepeltem, minden új volt még. Az is hatalmas élményt jelentett, hogy a legjobb színészeink mellett szerepelhetek. A Keresztutak főszereplője Mimi Branescu volt például.

– Mondják, Mungiu a legfontosabb rendező a román új hullámból. Ezzel egyetért?
– Nem tudom, ő-e a legfontosabb. Az biztos, hogy alapvető munkák kötődnek a nevéhez, és sok ajtót nyitott ki velük a román film számára. Közben meg Cristi Puiu például legalább olyan fontos filmeket készít.

– Szerepelt Az árnyak című román sorozatban is. Miért olyan sikeres ez a széria?
– Annyira nem volt jelentős a szerepem, három napig forgattam, és csak futólag bukkantam fel benne. Mint mondtam, akciófilmekkel például nem vagyunk elkényeztetve. Ezért lehet Az árnyak is olyan népszerű, mert ha valami, ez épp nem egy dráma a konyhaasztal körül.

Egy kapcsolat dinamikája

Fokozatosan válik egyértelművé, hogy itt a román Blue Valentine-nal van dolgunk. A Szerelmem Ana elején úgy hisszük, egy neurotikus lány és a nehézségek ellenére mellette kitartó fiú sztoriját kapjuk, csakhogy az élet gyakran írja felül az egyértelműnek tűnő látszatokat. Így egy kapcsolat dinamikáját is: hiába, hogy az elején az egyik fél látszik az oltalmazónak, a másik pedig annak, aki segítségre szorul. A szerepek könnyen cserélődhetnek, és kiderülhet, hogy valójában már az elején is legalább annyi problémával küzdött a másik, mint az elesettebbnek tűnő fél. És ahogy ilyenkor felmerül, hogy ki mennyire áll a másik mellett a bajban, úgy az is: nem épp az szolgálja az egyikük kényelmét, hogy gondoskodhat a másikról? Hiszen így épp ő tűnhet az erősebbnek. Így lesz egyre hasonlóbb a pár évvel ezelőtti Blue Valentine-hoz a Szerelmem Ana: az idősíkok közt ugrálunk, a kezdet meghittségét váltják a nyomasztó vég képsorai. S a felismerés: végül tényleg mindannyian a saját szüleinkké válunk. Súlyos kérdéseket vet fel a korábban az Anyai szívet rendező Calin Peter Netzer filmje, melyben Diana Cavallioti érzékeny alakítása mellett Mircea Postelnicu karakterének fokozatos átalakulását érdemes figyelni. Méltán választották a Román Filmhét nyitóalkotásává: a Szerelmem Ana megéri a befektetett energiát, és a stáblista legördülése után sem hagy nyugtot nézőjének.

Lakner Dávid / Magyar Nemzet

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.