Brassóban kezdte a Marosvásárhelyi Rádió brassói tudósítójaként, bábáskodott a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi magyar nyelvű kereskedelmi rádiózás megszületésénél, hat évet beszélt mikrofonba a ködös és fagyos Csíkszeredában, de megfordult Gyergyószentmiklóson is, és immár 14 éve a székelyudvarhelyi Star rádió egyik hangja.
Tucatnyi lapnál dolgozott újságíróként, sportújságíróként, jelenleg az online médiában tevékenykedik (a Maszol tudósítója), volt rockzenész, 12 évig lagzizenész, ugyancsak 12 évig lemezlovas Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyimesközéplokon és Udvarhelyen, alkalomadtán ezt még ma is űzi, immár 20 éve, hogy konferansziéként tűnik fel városnapokon, falunapokon, rockfesztiválokon, koncerteken, sportrendezvényeken, néhány éve pedig magyar filmfeliratokat készít, az eddig közel 100 filmhez készült feliratait már több, mint egymillióan töltötték le.
Önmagával szemben, de másokkal is maximalista. Remek szőrszálhasogató, nincs olyan káka, hogy ne találna rajta csomót. Olykor nagylelkű, máskor kicsinyes, mondhatni a szélsőségek embere. Azt mondja, vagy szeressék őt vagy utálják. Csak közömbös ne legyen senki számára, mert nincs rosszabb a szürke középútnál. Sok minden ő, de elsősorban rádiós. Magyar hangja: Szász Csaba.
– Diákomként te voltál az osztály trubadúrja, hangulatfelelőse, a Hipstern főszerkesztőjeként pedig irodalmi vezetője. Azóta eltelt 34 év és még mindig ezzel foglalkozol, ebből élsz. Ez hogyan lehetséges?
– Piszok nagy szerencsével, és óriási áldozathozatallal. Előbbi a szakmát illetően, utóbbi a magánéletemet. Mindig ösztönösen döntöttem, sosem tudatosan. Fogalmam sem volt, hosszú távon ez mit fog hozni és mi lesz az ára. Talán nem is érdekelt. Talán kellett volna. Gőzöm sincs. Lehet, hogy így volt megírva nekem. Nem vitatom, nincs is okom rá. A 89-es fordulat után két lehetőség adódott a megélhetéshez: vállalkozó legyek vagy alkalmazott, vagyis magamnak dolgozzak-e vagy másnak? Én akkor azt mondtam, hogy létezik egy harmadik, sokkal jobb megoldás.
Tudod, van az a mondás, hogy találd ki mit szeretsz és vegyél rá valakit, hogy megfizesse. És tényleg van ilyen a valóságban is. Más talán munkának nézi, de nekem ez a hobbim és imádom csinálni.
Nekem ez bejött, így elmondhatom, hogy az első négy munkaévem után többet egy napot sem kellett dolgoznom. Igaz, ehhez sorra kellett vegyem a városokat, hogy végül rátaláljak arra a helyre, ahol ezt addig csinálhatom, amíg élek. Mert kétlem, hogy a nyugdíjazás véget fog vetni ennek, elvégre ez a hobbim! Talán ebből is adódik, hogy nem sikerült felnőnöm. Persze, nem is nagyon akartam. A gyerekek, fiatalok szerint a felnőttek hülyék, és én nem akartam azzá válni. Az a tini, akit te is tanítottál, és egyengetted útját, még most is ott van bennem. Néha kiengedem, hadd tombolja ki magát, bár aztán nem győzök rendet tenni utána. Szerintem még az első gyerekkoromat élem. A másodikat majd akkor kezdem, amikor kézhez kapom az első nyugdíjamat.
– Mint minden pályára, erre is tudatosan kell készülni, elsajátítani a tudnivalókat, megfogadni a bölcsek, szakemberek tanácsát, odatenni magad, lépcsőről lépcsőre haladni felfelé. Viszont a szocializmus erre nem sok lehetőséget teremtett.
– Hát nem sokat, ezért megteremtettük mi, persze nem a „felkészülés” céljával, mert akkor még minden pálya zárva volt. Ösztönös volt, nem tudatos. Először is kellett hozzá némi vele született adottság, amiről persze eleinte nem is tudsz. Vagy talán sokáig nem tudatosul benned, hogy ebből akár meg is lehetne élni. A kérdés, hogy idővel rátalálsz-e? Nekem sikerült, pedig nem is kerestem. De annyi mindent kipróbáltam, hogy csak idő kérdése volt, amíg meglelem. Érdekes, mennyire összefonódik nálam az írás és a zene. A Hipsternnél ott volt a diáklap és a gitár. De ez a kapocs indított el a szakmai utamon is. 1992 tájékán egy predeáli vendéglőben zenéltem esténként, abból éltem, aztán egyik este beállított egy Svájcban vendégmunkáskodó egyén, aki korábban a vendéglő szakácsa volt. Hát az az est róla szólt, két kézzel szórta a pénzt, mindenkit megvendégelt, a zenekarunk is csak az ő nótáit játszotta. A sztorit megírtam és az írást próbamunkaként beadtam a Brassói Lapokhoz. Meg is jelent Pénzeső hullott címmel.
Sosem felejtem el, milyen büszke volt édesanyám. Amúgy azt hiszem igen korrekt nevelést kaptam. És széles látókörűt. A konzervativizmus és nonkonformizmus fura, de egészséges keverékét.
Apámnak közel ezer kötetes könyvtára volt, meg egy csomó folyóirat évfolyama: Tolnai világlapok, Ezermester, Élet és Tudomány, Autó Motor, Füles, Ludas Matyi. Úgyhogy a több száz mesekönyv után ezek következtek. Majd a könyvtárak. Az iskolai, majd megyei. Ugyanolyan utcagyerek voltam, mint a többi, de közben egy csomó mindennel foglalkoztam. Néhány évig talajtornáztam, voltam amatőrcsillagász is, komoly bélyeggyűjteményt halmoztam fel, volt egy mini-vegyészlaborom is, kísérletezgettem, közben fotóztam, és apámnak hála megtanultam az előhívásukat is. Hetente hallgattam és füzetbe vezettem a különféle zenei toplistákat, komoly leltárt készítettem a XX. században vízre bocsátott hadihajókról, országokra lebontva, igen részletes technikai adatokkal teletűzdelve. A betűk és a zenei hangok iránti szeretet is minden bizonnyal a szüleimtől jött. Aztán amikor 13 évesen nekiálltam regényt írni, a szüleim megleptek egy írógéppel. A bátyám pedig zenei okokból egy gitárt kapott. Amikor néhány évvel később szögre akasztotta, én vettem át. Akkor még nem tudtam, hogy a jövőmet írom meg, hisz ma is a zenéből és a szavakból élek. Alapjában véve szófogadó, kissé szertelen, de jól tanuló gyerek voltam, így a választott középiskola „csakis” az Unirea lehetett. De alacsony termetű és későn növő gyerekként rendesen kilógtam a sorból, senki nem vett komolyan. Mint amikor egy napközist idő előtt beadnak az iskolába. Fájt is egy kicsit ez akkoriban. De amúgy sem tetszett az iskola elitista hangulata sem, és pár kivétellel a tanári gárdáért sem rajongtam. Így a tizenegyedik osztályra a több, mint száz diákból egyedüliként váltottam, elmentem felvételizni a Vörös Zászlóba.
A bátyám is oda járt két évvel előttem, és a te neved is számított a döntésben, mégiscsak ott tanított Bencze Mihály, a matektanár, nemde? A „vagánytanár”. Te voltál az, aki az első évharmad végén úgy kerekítettél a jegyeinken, ha énekeltünk is valamit. Persze én megkérdeztem, hogy gitárkísérettel is lehet? Naná!
Persze ezután már egyre többen vették igénybe „zenei szolgáltatásaimat”, hisz úgy könnyebb volt. Nem sokkal később már szinte nem volt olyan valamire való buli, kirándulás, összeröffenés, ahova ne hívtak volna. Gitárral, persze. És hát valahogy egymásra talált hat fickó, megtalálta a közös hangot, nemcsak a zenében, hanem az írásban is. És mivel nekem nemcsak gitárom, hanem írógépem is volt, hát eldöntöttünk, hogy diáklapot indítunk. Megszületett a Hipstern. A lap. És persze a baráti társaság, a Hatszög. Amelynek mentorként te lettél a hetedik szöge, nem véletlenül kaptad mindig te az első példányt. Komoly matematikai (mértani) feladvány lettünk a Securitaténak. Fogalmam sincs hogyan, de valahogy megúsztuk. Soha nem hívtak fel a Szekura. Pedig egyet s mást tudtak, csak nem a lényeget. Emlékszem, „horror buliszobát” terveztünk a bátyámmal a házunk pincelakásában. Dicsekedtem is fűnek-fának az ötlettel. Végül nem lett belőle semmi, de amikor apám évekkel később útlevelet kért az NSZK-ba, azt kérdezték tőle, hogy „Tudja, mit terveznek a fiai?” Akkor egy szót sem szólt, valami harminc évvel később mesélte ezt el.
– Mesélj egy kicsit a Hipstern születéséről!
– Azt hiszem ez is ösztönösen jött, mondhatni kikívánkozott belőlünk, és akkor adódott egyrészt a lehetőség, másrészt a megfelelő baráti társaság, hogy megvalósítsuk. Az akkori Hatszögből ketten már az általánosban nekiálltunk „regényt” írni, de mindannyiunkban megvolt az írói hajlam. Aztán ahogy megkaptam az írógépemet, már csak üres lapok és indigópapír kellett.
Öt ívpapír és négy indigó, így egy gépeléssel 5 példány „jött ki”, ezt még kétszer megismételtem, így a Hipstern első száma 15 példányban jelent meg. Akkor még nem fogtuk fel, hogy mit művelünk, szétosztogattuk az osztályok között, felkértünk mindenkit, hogy írjanak a lapba. Így utólag nézve elég felelőtlen dolog volt, de hát akkor meg sem fordult a fejünkben, hogy ebből akár baj is lehet. Szerencsére nem lett.
Nekem régi álmom volt, hogy csináljak egy diáklapot, a sors úgy hozta, hogy akkorra állt össze minden, hogy ez megvalósuljon. Hat fiatal ártatlannak hitt irodalmi játékának indult, aztán kiterebélyesedett valami mássá, valami nagyobbá, a „baráti kör” kifejezés a negyedét sem fedi annak, ami valójában volt.
– Most mivel foglalkozol?
– Tulajdonképpen ugyanazzal, mint a Hipstern idejében. Ha valami történik körülöttem, megírom, igaz, nem a diáklapban jelenik meg, hanem az online médiában. Ha valami kikívánkozik belőlem, azt kimondom, igaz nem a baráti társaságnak, hanem egy mikrofonba. És míg a Hipstern idejében én és a gitárom voltunk a hangulatfelelősek, most ezt egy számítógép segítségével teszem, miközben az udvarhelyieket ébresztem. Tudnék panaszkodni, de nem lenne igazságos. Megtaláltam a helyem az életben is, a szűk világban is, a nagyvilágot is lassacskán kezdem felfedezni, gyűjtöm továbbra is az élményeket, mert abból sosem elég.
– És mi van a Hipsternnel? Mi lett belőle?
– Elévült – talán ez a legmegfelelőbb szó. Nagyot változott akkor a világ, mi is felnőttünk, megváltoztunk, megváltoztak a prioritások, a közös út addig tartott. Nem tudom mi lett volna a Hipsternből, ha nincs a 89-es változás, de ugye jobb, ha nem is tudjuk meg. Hat nagyon erős, ugyanakkor nagyon különböző egyéniség voltunk, viszont tökéletesen kiegészítettük egymást. Jó társaságot gyűjtöttünk magunk köré, mondhatni remekül megvoltunk. Aztán haton hat különböző úton indultunk el (ami egyikünk számára sajnos nagyon rövidnek bizonyult), én azt hiszem mindannyian megtaláltuk azt a helyet, azt a társat, azt a közeget, amiben jól érezzük magunkat. A Hipsternnek már nem jutott hely. Azt vagy teljes gőzzel csináltad, vagy sehogy. Néha összefutunk, mások vagyunk, nem sok közös van már bennünk. Viszont ne feledjük el, hogy az ami közös, azon alapszik egész életünk. Nem mondanám, hogy elmúlt a barátság. Azt csak pihentetjük, ott szunnyad bennünk. Remélem megérjük, hogy majd egyszer, mikor megvénülünk, visszaveszünk a tempóból, a fordulatszámból, a büszkeségből, a gőgből, évente legalább egyszer összeülünk mi ötön vagy többedmagunkkal valahol a semmi közepén, egy tábortűz körül és felelevenítjük mindazt, ami immár kitörölhetetlenül része az életünknek. Talán a legszebb része.
dr. Bencze Mihály