Autonómiaálmok, újfajta transzilvanizmus és ködös jövőkép

Én a Bánságból jöttem Székelyudvarhelyre – kezdte a beszélgetést Ioan Eneida Popa történelemtanár –, a mai Arad megye keleti részében, Gurahonc (másképp: Honctő) községben születtem. Ott gyermekeskedtem, majd tizenhét éves koromban az ország keleti szélére, Tulcea megyébe kerültem.

Tulceán érettségiztem, ezt követően pedig majdnem hét évig Bukarestben éltem, ebből másfél év katonai szolgálattal, öt év pedig egyetemi tanulmányokkal telt, történelem–filozófia szakot végeztem a Bukaresti Egyetemen.

Tanári pályafutásomat Székelyudvarhelyen kezdtem, a mai Eötvös József Szakközépiskola jogelődjében, ahol annak idején a Mezőgazdasági Szaklíceum működött. Itt öt évig tanítottam, majd 1989 elején – tehát már a rendszerváltás előtt – átkerültem az akkori Pedagógiai Líceumba. Aztán tíz év után, amikor a baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium önállósult, átjöttem ide, ahol a mai napig is történelmet tanítok.

A tanár urat Popa Jancsiként ismerik a városban, amikor meg kell különböztetni a többi Popa nevű embertől, akkor hangsúlyozzák, hogy Eneida.

– Tanárként voltak-e nyelvi gondjai fiatal korában, amikor Székelyföldre helyezték?

– Voltak, hiszen én soha nem jártam magyar iskolába. Szegényes volt a szókincsem. Otthon inkább édesanyám nővéreivel gyakoroltam a nyelvet, a faluban pedig azzal a néhány idős magyar emberrel, akik akkor még éltek. Igencsak furcsa helyzetbe kerültem fiatal pedagógusként, hiszen 1989 előtt a történelmet románul kellett tanítani a líceumi osztályokban.

Én azzal kezdtem, hogy az órákon már elejétől fogva magyarul adtam elő az anyagot, magyarul is kértem számon a diákjaimtól, de a vázlatokat, a tartalmi kivonatokat mindig románul írtuk le a füzetekbe.

Ugyanígy jártak el más tárgyak esetében is az igényesebb magyar anyanyelvű kollégák, hiszen másképp nem volt értelme. Így lehetett valamilyen formában továbbadni a tudást a különböző szaktantárgyakból is. Nyilvánvaló, hogy voltak tanártársaim közt olyanok is, akik nem vacakoltak túl sokat, románul diktáltak egész órán, és ez az etikailag vitatható megoldás kielégítette őket. A román ajkú román szakos kollégák meg igen gyakran megfenyegették, meg is buktatták a diákokat, de sokat nem értek el vele, mert akkor az érettségi nem volt annyira szigorú, mint manapság.

Szocializáció a Tizenhétfalusin

– Átmeneti állapotnak tartotta-e akkor az udvarhelyi „állomásozást”? Elvágyódott-e innen?

– Az első fél esztendőben talán igen. De hamar megszoktam és megszerettem a várost. Hamarosan megnősültem. Egyébként gyorsan megtapasztaltam, hogy a kollégák mennyire barátságosak és nyitottak felém. Már az első tanévkezdés előtt magukkal vittek a Tizenhétfalusi-havasra, hogy legyek túl az ismerkedésen, de a családi társaságokba is egyből bevontak. A feleségem Aranyosgyéresről került ide, szintén vegyes vagy pontosabban magyar szórvány-vidékről, de ő igazi magyarnak számít, máshol született székelynek, hiszen aranyosszéki unitárius és gyergyói katolikus gyökerei vannak.

– A családban melyik nyelvet hasz­nálták?

– Természetes, hogy a magyart. A gyermekeim számára a román egy tanult, idegen nyelv, éppúgy kellett nekik is megbirkózniuk véle, mint a többi székelyföldi magyar gyermeknek. Nem mondható el a mi családunkban, hogy apa- és anyanyelvük van, mindenképp a magyar az első, minden helyzetben ez a domináns.

– Mindig történelmet tanított, a rendszerváltás előtt és később is. Mit gondolt ezekben az évtizedekben arról, hogy hogyan kell, hogyan érdemes Erdély és Románia történelmét tanítani?

– Mindig fontos végiggondolni, hogy az adott rendszer, a politikum, a gazdasági helyzet, a gyermekek szocializációja milyen hatással van ránk. És nézőpont kérdése is. Sokan bírálják a történészeket, hogy részrehajlóak, hogy egy adott kor kívánalmai szerint írnak és tanítanak. Mindez részben igaz, de aki igazi történész, vissza tudja utasítani ezt a vádat. Hiszen humán tudomány ez, amelyben játszunk is a gondolatainkkal, képesek vagyunk véleményeink változtatására, folyamatos alakítására.

Ugyanakkor egy adott történelmi eseménynek az üzenete, tanulsága más és más lehet különböző korokban.

„A Monarchia ódon fénye”

– Van-e kedvenc történelmi korszaka?

– Őszintén mondva van, hogyne lenne! És ez a kor nem lehet más, mint a 19. század második fele, az első világháborút megelőző idő, a dualizmus évtizedei, a békeidő, a Monarchia aranykora, mert ugyanakkor és emellett egész Európának is igen szép, látványosan felívelő, romantikus szakasza ez… Gyermekkoromban is az Osztrák–Magyar Monarchia emléke fogott meg leginkább, hiszen őriztünk a családban régi könyveket, olyanokat is, amelyeket betiltottak a múlt rendszerben… Egyik nagynénémmel, aki magyar iskolába is járt még az első világháború előtt, igen sokat beszélgettünk a régi békeidőkről, az ő gyermek- és leánykoráról. Akkor ugyan már csak emlék volt, de elmondta, hogy a tisztaszobában Ferenc József és II. Vilmos arcképe volt a falon. Erzsébet királynéről is hangzottak el történetek, Ferenc József szerelmi ügyeiről… Biztos, hogy innen származhat bennem a történelem szeretete, az indíttatás, amely elvezérelt a tanári pálya felé.

Nagy-Romániáról csak érzelemmentesen

– Nemrég ünnepelték Nagy-Románia létrejöttének centenáriumát. Mit jelent ez ön számára? Milyen érzés? Egyáltalán, hogyan lehet átadni a székelyföldi környezetben a nemzetállam fennállásának évszázados évfordulóján a román nemzeti önérzet és büszkeség ünnepi hangulatát, amikor a többségi arroganciától, a Kárpátokon túli mentalitástól szenvedett és nyögött ebben a száz évben legalább kilencvenhatot a székelység zöme?

– Erről érzelemmentesen kell a tanórákon előadni.

Én úgy érzem, hogy a központosított állam, mint amilyen Románia is, túlzottan szereti ünnepeltetni magát.

Minisztériumi, tanfelügyelőségi elvárások vannak, lesznek, amelyeket teljesíteni kell. Mindezt jórészt románul kérik. Ebben mi nem vehetünk részt, hiszen a tanítványainknak nyelvi gondjaik vannak, de érzelmeik, hátterük sem olyan. Az elmúlt években kiemelten foglalkoztunk az első világháborúval, diákjaim tantárgyversenyen vettek részt, sőt, első díjat is nyertek a Kápolnási Zsolt történelem szakos tanár által szervezett középiskolák közötti versenyen… Én szeretem eljuttatni tanítványaimat arra a szintre, hogy ők maguk vonjanak le tanulságokat. Elég kritikusan viszonyulok a történelmi eseményekhez, és ecsetelem az akkori kormányok hibáit, de elmondom gyakran azt is, hogy Trianonban a leginkább kedvezményezett Románia mellett még a később barátságosan viselkedő Olaszország és a történelmi távlatokban is mindig közel álló és szövetséges Lengyelország is kapott magyar területeket. Nyilvánvaló, hogy Románia akkor elérte a célját. Tudjuk, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban leírtak elég tisztán fogalmaztak az Erdélyben élő népekre és nemzetiségekre vonatkozóan, ám azok soha nem teljesültek. Mit várjunk el a központosított román államtól? Mit várjunk el Brüsszeltől, amikor ugyancsak centralizált államszövetség akar lenni az Európai Unió is, ahol többnyire a német és a francia érdekek érvénysülnek?

Egyetlen harang szól a magyarokhoz a budai várból globálisan

Tulajdonképpen Magyarország is központosít, hiszen Budapest-centrikus a magyar glóbusz, határozottan erre tendál. Nagyon tetszett – még a baloldali kormányok idején is! –, hogy a Duna Televízióban mindennap más-más templom harangja szólt, és mindig kaptunk egy kis ízelítőt az egykori Nagy-Magyarország legkülönbözőbb vidékeiről, a legeldugottabb falvakból, amelyekről alig tudni valamit, s ahová talán soha nem jutunk el. De onnan egy ideje már csak a Mátyás-templom harangja szólal meg napi rendszerességgel…

– Hogyan látja Ön a Székelyföld jövőjét ebben a geopolitikai helyzetben, a román állam kebelében? – amely állapot valószínűleg változatlanul fennmarad az Európai Unión belül is, hiszen Brüsszel nemzeti jogkörbe rendeli vissza a belső problémákat és a nemzetiségek jogait.

– Én mindenekelőtt az elvándorlásban látom a legnagyobb veszélyt, hiszen nincsen meg az a szintű természetes szaporulat, amely pótolná a távozó fiatal generációkat. A románok milliói ugyancsak elhagyták az országot, kivándoroltak, tartósan letelepedtek Olaszországban, Spanyolországban és másutt, akár az Egyesült Államokban és Kanadában is. Csapda a magyar állampolgárság megszerzése akkor is, ha azt kihasználva a fiatalok nyugati országokba távoznak magyar okmányaikkal.

Autonómia vagy mégsem?

– Történészként, a Székelyföldön élő értelmiségiként, aki tudatosan választotta a magyar nyelvet, és benne él az itteni kulturális és társadalmi körforgásban, hogy képzeli el a régió jövőjét? A valamilyen szintű – nyilván minél teljesebb – autonómia esetleg segíthetné-e a fennmaradást?

– Biztos, hogy megoldás lenne Székelyföld számára, csak itt, Kelet-Európában ez nehezen megvalósítható. A székelyföldi és erdélyi magyar politikai vezetők a Dél-Tirolban élő németek autonómiájára hivatkoznak, amely az osztrák és az olasz kormány hosszas egyeztetései nyomán jött létre. Én megismerkedtem a finnországi svédek helyzetével is, ahol széles körű ugyan a svéd autonómia, de a hivatalos nyelvhasználat ellenére is csökken a svédek, a svéd anyanyelvűek száma. Katalóniában harminc éven át volt autonómia, regionális kormánnyal, saját helyi adminisztrációval, de most úgy látszik, hogy az nem elég, akár a független állam is elképzelhető, bár nem teljesen egyértelmű a lakossági meg az állampolgári akarat…

A románok felfogása teljesen más az autonómiáról, mert azt mindig a függetlenség előszobájának tartják.

Arra hivatkoznak, hogy a Török Birodalom keretein belül négyszáz évig kvázi autonómiában éltek, amely idő alatt mindvégig megőrizték függetlenedési szándékukat, s ez a 19. század harmadik harmadában meg is valósult. Ily módon székelyek számára az autonómia cél; a románok számára pedig kényszer­állapot, amelyből tovább kell lépni.

– Igen, ez egy múltba visszavetített eszme, légvár, amikor a középkorba helyezik vissza a nemzetállam gyökereit, ezt tette a levitézlett pártállami rendszer is, de úgy látszik, annyira tetszetős, hogy még a Román Akadémia is kedveli a mai napig. Ezt nincs amiért emlegetni… Milyennek látja most Székelyudvarhelyen a románok és a magyarok közötti viszonyt?

– Az itteni románság létszámát tekintve nagyon kicsi, alig pár száz ember. Akik ide jöttek, azok többnyire állami alkalmazottak, rendőrök, csendőrök, katonatisztek, tisztviselők. Pedagógusok is vannak köztük, páran pedig vállalkozókként érkeztek ide. Akik a Bethlen és a Tábor negyedben vagy a belvárosban élnek, az elmúlt évtizedekben beilleszkedtek, megtanultak magyarul, a gyermekeik is könnyedén kommunikálnak magyarul, sőt, szeretik, büszkék arra, hogy itt és így élhetnek. Van egy másik, ám igen heterogén réteg, amely a „rendőrblokkban” lakik. Ezek az emberek – és a családjaik is – elkülönülnek az itteni néptől, és egyszerűen nem értik annyi­ra a székelyföldi helyzetet. Ők mindannyian valamilyen képzésben részesültek, s a központosított romániai intézményrendszerben dolgoznak, abban hisznek. Megjegyzem, ez egy nagyon kicsi közösség. Nem lehet összehasonlítani például a maroshévízi románsággal, amely létszámában több, kompakt, vannak hagyományai, de tulajdonképpen ők nem is tartoznának a Székelyföldhöz, csak idecsatolták a megyésítéskor. (Trianon előtt Maros-Torda vármegye része – a szerk.) Őket olykor felhasználják Bukarestben a székelyek ellen. Ismert a korábbi maroshévízi polgármester, Mircea Duşa tevékenysége, aki Hargita megye prefektusaként, illetve később miniszterként is bizonyította, hogy teljesen más elképzelései vannak a régió helyzetét illetően. Nyilvánvaló, hogy egy feltételezett székely–román tárgyalássorozat alkalmával – ha valaha lesz ilyen – velük teljesen másképp kell majd tárgyalni, másképp kell kezelni a „nemzeti büszkeségüket”.

Megoldás-e a transzilvanizmus? Ha egyáltalán létezik. És érdemes-e emlegetni?

–Nem gondolja azt, hogy a regionális tudat, a különböző vidékeken ható eszmeiség segíthetné a decentralizációt, hiszen száz évvel ezelőtt is voltak olyanok a román politikusok és vezető értelmiségi körökben, akik kantonokban, szövetségi kormányokban gondolkodtak? Ezeket az elképzeléseket elfojtotta a regáti, francia mintára építkező, központosított államszerkezet kialakításának igénye… A transzilvanizmus kulturálisan, szociálisan, gazdaságilag újra összeköthetné az Erdélyben élő nemzetiségeket.

– Ebben én személy szerint már nem hiszek. Sajnálatos módon elsorvadtak a sváb és a szász közösségek. Mintegy 700 ezer népi német vándorolt ki innen a második világháborút követően, később a 70-es és a 80-as években, illetve a rendszerváltás után. A romániai német kultúra már csak akkor működik látványosan, ha a kitelepedettek vagy a hagyományokat még őrző leszármazottak idelátogatnak egy-egy fesztivál alkalmával. Büszke vagyok arra, hogy a Bánság két sváb származású Nobel-díjast adott a világnak: Herta Müller írónőt és Stefan Hell kémikust, büszke rájuk az ország is, „románként” tartják olykor nyilván őket, de tudni kell, hogy kibontakozásukat és világhírüket annak köszönhetik, hogy idejekorán távoztak ebből a környezetből, s csatlakoztak a németországi kulturális-tudományos élethez, beilleszkedtek a globális vérkeringésbe. A székelyek lelkesednek, amikor egy-egy Sabin Ghermanhoz vagy Tudor Duicához hasonló román értelmiségi a transzilvanista eszméről beszél, de ez nem jelent még biztatást. A kolozsvári románok például nagyon büszkék a kincses városra, de azt immár fél évszázada – amióta többségben élnek ott – a román kultúra fellegváraként képzelik el, amely elválaszthatatlan része a saját értéktáruknak. Annak idején Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Egyetem korábbi rektora előszeretettel emlegette, hogy Kolozsvár három protestáns felekezet otthona, s ezek közül egynek a bölcsője is; főleg az Egyesült Államokban mondogatta, hiszen az első elnökök közül többen is ezt a vallást gyakorolták – hasznot remélt, az erdélyi magyar kultúra kisajátításával igyekezett jó pontokat szerezni nyugati német és angolszász berkekben. Mivel a román média orgánumainak zöme központosított, az erdélyiség eszméje nem tud kibontakozni román körökben, nincs és aligha lesz valaha is tömegbázisa. Büszke vagyok arra, hogy diákként Lucian Boia professzor előadásait hallgathattam, tanúja voltam már akkor annak a változó hangnak és az új szemléletnek, amelyet ő képvisel. Tehát a fővárosból is jöhetnek más hangok, érkezhet onnan is némi jel, de túl kevés, még akkor is, ha a professzornak jelentős az olvasótábora, és számos tanítványa viszi tovább ezt a másfajta szellemiséget.

Jó hely – Udvarhely

– Igen gyakran elhúzódnak nyugdíjas korukban a román anyanyelvű közalkalmazottak és köztisztviselők Udvarhelyről. Ön elvágyódik-e innen?

– Nem. Egyáltalán nem. Honctőn 2000-ben eladtuk a családi házunkat. Édesanyám is hozzánk költözött akkor, úgyhogy élete utolsó éveit velünk töltötte, itt nyugszik a katolikus temetőben. Nyugodt vagyok és nagyon jól érzem magam Székelyudvarhelyen. Amint mondottam korábban, én Románia több vidékén éltem, a nyugati és a keleti széleken, a fővárosban is. Ide tanárként kerültem, aztán itt tanultam meg tanítani. Hallatlanul izgalmas volt a Pedagógiai Líceumban dolgozni, mesterek és inasok voltunk együtt az itteni környezetben. Ezenkívül irányítottam, vezettem különböző I. fokozati vizsgák bemutató óráit is az eltelt évtizedekben… A családi életünk rendezett, boldog és csendes. A város is szép, jó a hangulata, amelyben öröm jelen lenni. Jólesik hozzájárulni az itteni kultúrához, részt venni annak eseményeiben. Jólesik mostani és volt kollégákkal, diákokkal találkozni, akik egykor innen indultak el. Jó lenne minél több ismerőst úgy viszontlátni, hogy immár túl vannak a nagy visszatérésen. Én itthon voltam, vagyok és leszek Székelyudvarhelyen, amíg élek.

Simó Márton / Háromszék

4 hozzászólás

  1. szilvaiz

    Még egy kérdés ? Miota dolgozik be a szeku-szereinek ?

    Válasz
    • Tókos Levente

      Kérem, hogy döntse majd el, hogy milyen álnév alatt akar majd hozzászólni … Tisztelettel, Tókos Levente.

      Válasz
  2. antal m.

    C.T. Popescu is a Digi 24 Tv. csatornáján hasonlóan nyilatkozott! Aki az Osztrák-Magyar Monarchiában éltek-közük volt, – azok már attól az időktől Európaiságot,- civilizációt élveztek-élveznek! Más a világi szemléletük!….

    Válasz
  3. Tóducz

    Ne felejtsük, hogy a Bánátból jött a Székelyföldre, s nem Dragasaniből vagy Focsaniból. Az az, a monarchiából a monarchiába, s nem Romákiából a monarchiába.

    Válasz

Hagy egy Válaszot Tókos Levente-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.