A Székelyföldről Bánságba érkezett Bodó Barna, aki ma Temesváron a magyar közösségi élet egyik jeles képviselője, temesvári ötven esztendejét úgy tudhatja maga mögött, mint aki az egzakt tudományok világából indulva kisebb-nagyobb kitérőkkel, céltudatosan haladt és jutott el útvesztőktől sem mentes pályán a filozófia doktora, illetve az egyetemi docensi cím eléréséhez.
Szerencsés is volt – mondhatnánk –, hiszen útja kitaposásának eszközeit génjeibe örökítve kapta a tanár szülőktől, konok kitartását pedig – s talán rátartiságát is – a nemesi címére büszke, hajdanában sikeresen gazdálkodó székely nagyapjától.
Mélyre nyúló székelyföldi gyökerek
Bodó Barna apai felmenői tehetős székely köznemesek voltak, a dédnagyapja a karatnai református temp- lom alapítója és vezetője is volt.
Nagyapám, az 1914-ben született Jenő nevű fiát, későbbi édesapámat, az impériumváltás körülményeihez igazodva a román nyelv megtanulására ösztökélte, szótárból 10 román szót kellett megtanulnia naponta. Nem volt ez egyszerű dolog a kizárólag magyar nyelvet beszélő székely lakosságú faluban. Nagyapám hajthatatlanságának köszönhetően, amikor 1932-ben a Székely Mikó Kollégium végzőseit elvitték a brassói Șaguna Líceumba román nyelven érettségizni, édesapám a mindössze hat sikeresen vizsgázó diák között lehetett. A folytatásban pedig, a többé-kevésbé kényszerből elsajátított román nyelvtudásának köszönhetően 1938-ban Kolozsváron az I. Ferdinánd Király Tu- dományegyetemen román-francia szakon tanári oklevelet, illetve magyartanári oklevelet is szerzett.
A székely nagyapa baltás bravúrja
Bodó Jenő tehát szerencsésnek mondhatta magát, hiszen a román nyelvet nem ismerő sok száz székelyföldi középiskolát elvégzett fiatal azért nem folytathatta felsőbbfokú tanulmányait, mivel a román hatalom lehetetlenné tette az érettségi bizonyítvány megszerzését. Bodó Jenőt, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium francia-magyar szakos tanárát, nem ez a székely fiatalokat elgáncsoló román nacionalista intézkedés, hanem a második világháborút követő rendszernek, a szocialista mezőgazdaságot létrehozó beteges elképzelésnek sikerült a pályáján megakasztani.
A kollektivizálás idején nagyapám gazdaságára is rávetette a szemét a proletár hatalom. A székely virtus, no meg a magántulajdon sérthetetlenségének a tudata nagyapámat arra késztette, hogy baltát ragadjon az udvarába belépni készülők ellen, akiket azzal fenyegetett meg, hogy levágja a lábukat. Nem is sikerült őt a “közösbe”behajtani. Minden fenyegetés, zaklatás ellenére tovább gazdálkodott a saját birtokán. Gyermekkorom nyarait én is ott töltöttem a nagy- szüleim falusi gazdaságában, ahol külön ló- és külön tehénistálló, hatalmas baromfiudvar volt. Mindez és a cséplőgép körüli élmények izgalmassá tették a vakációimat, szép emléküket ma is magamban hordom.
A Bodó család tehát nem értette meg az idők szavát
Így hát a Székely Mikó Kollégium volt diákjából lett neves tanárt, aki alig huszonvalahány évesen a kollégium legfiatalabb aligazgatója lett – és, akit volt tanítványai közül olyan neves személyiségek méltattak mindig hódolattal és nagyrabecsüléssel, mint Domokos Géza, Veress Dániel, Beke György, Tőkés István – a kommunista hatalom nem tartotta méltónak ahhoz, hogy katedra mellett maradjon. A sikeres pedagógusi pályát derékba törő parancsuralmi, megfélemlítő rendelkezés a családot bezárkózott magatartásra intette, ami talán Bodó Barna későbbi attitűdjében is a megfontoltabb lázadót sejteti.
Édesapámat 1958-ban, mivel a nyakas székely kulák édesapja “nem értette meg az idők szavát”, elbocsájtották a tanügyből. Így, amikor én már iskolába jártam, ő cukorgyárban munkásként dolgozott. Az esetről édesanyám szigorú intésére nem volt szabad beszélnünk sem a testvéreimmel, sem másokkal. Édesapám négy év után kerülhetett vissza a tanügybe, előbb a leánylíceumba, majd újra a Székely Mikó Kollégiumba, ahol később romántanárként engem is tanított.
A baloldaliság szelleme a Bodó családban
Egyetemi évei alatt Kolozsváron Bodó Jenőt is megérintette a harmincas években felerősödött baloldali mozgalmak levegője.
De ebből gyorsan kigyógyította a mélyen liberális érzelmű székely gazda édesapja, ám házassága révén némileg mégis bekerült a Bodó családba a baloldali szemlélet.
Az alföldi Békésen született édesanyám szülei kisiparosok voltak, s egyfajta baloldaliság jellemezte őket. Szász Mária, későbbi édesanyám, korán elvesztette szüleit, azért is menekült a szegedi egyetem elvégzése után az akkori Magyarország lehető legtávolabbi pontjára, Háromszékre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Leánygimnáziumában francia-magyar szakosként kapott katedrát, így ismerkedtek meg édesapámmal, aki viszont a fiúgimnáziumban tanított. A baloldali szemléletű kisiparos leány – akinek mellesleg kalapkészítői szakosítása is volt – bekerült az erősen jobboldali elveket valló Bodó családba. Nem volt egyszerű a helyzete.
Amikor már mindenki a háború végéről beszélt
Bodó Jenőt, a jónevű tanárt akkor hívták be a magyar seregbe katonai szolgálatra, amikor már mindenki a háború végében reménykedett, s úgy nézett ki, hogy sikerült megúsznia a frontot.
Édesapámat 1944-ben csapatával Németország felé irányították, de már Győr környékén amerikai fogságba kerültek. Az amerikaiak elengedték őket, ám amikor hazaérkeztek, édesapámat az oroszok elfogták, és Oroszországba vitték. Három évig semmit sem tudott róla a család. 1947-ben került haza. Így születhettem meg én, 1948-ban.
Pályaválasztási dilemma
Érettségi után Bodó Barnát a humán tudományok iránt érzett vonzódása késztette volna jogi pályára, de az akkor már nagybeteg édesapja nem tartotta szerencsésnek, hogy a hatalmat kiszolgáló pályát válassza.
Elfogadtam édesapám érveit és tanácsát, különben származásom miatt esélyem sem lett volna jogi egyetemre be- jutni. Így esett a választásom a fizikára, merthogy abba a politika nem tud beleszólni. A lehetséges bukaresti, jászvásári, temesvári egyetemek közül egyértel- mű volt, hogy az utóbbi mellett döntök. 1968 nyarán katonaruhában felvételiztem Temesváron az elektro-fizika-rádió szakon, ugyanis 1966-ban, érettségim évében, édesapámat elvesztettük, s özvegyen maradt édesanyám hiába hivatkozott arra, hogy három fiúgyermeket kell eltartania, nem tudott kimenteni a katonai szolgálat alól.
A diákévek meghatározói
Óhatatlanul merül fel a kérdés, hogy nem jelentett-e beilleszkedési gondot a székelyföldi tömbmagyar környezetből érkező fiatalnak a soknemzetiségű, kozmopolita bánsági nagyváros?
Talán három meghatározó tényezőről beszélhetek a beilleszkedésem kapcsán. Szerencsémnek mondhatom, hogy a temesvári román tannyelvű egyetemen olyan magyar tanáraim voltak, akik túl tudtak lépni a szigorú tanár-diák viszonyon és partnerként kezeltek bennünket. Toró Tibor mindenkit felkarolt, minden diákkal tervei voltak, mindannyiónkat el akart indítani valamilyen tudományos pályán. Ő hozta számunkra a tudomány világát, naprakészen tájékozott volt mindenről, ami a világban történt. Hegedüs Imre egészen más tanári alkat volt, a tudományt hihetetlenül komolyan vette, de rendkívül türelmes volt a diákkal, a hozzá intézett kérdésről képes volt akár éjfélig beszélni, addig nem engedte el a diákot, amíg meg nem győződött róla, hogy az megértette, miről van szó. Máig büszke vagyok arra, hogy, bár másodhegedűsként, a tanár úrral közösen írtuk a hologramról szóló tanulmányt, amely az optikai problémarendszert és fejlődését tekintette át. Ennek előzménye, hogy a diákok országos tudományos tanácskozásán két csoport jelenkezett hologrammal, az egyik voltunk mi, Hegedüs Imre tanár úrral és egy Székely nevű diák kollégámmal hármasban, a másik pedig egy sokkal előnyösebb helyzetből induló csoport volt, az akkori miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer fiának a bukaresti csoportja. Végül mindkét csoport megcsinálta a feladatot. Zárójelben elmondom, hogy Gábor Dénes alig egy évvel korábban ebben a témában lett Nobel-díjas. A temesvári egyetem fizikatanárai közül Hegedüs Imre állt a legközelebb a Nobel-díj eléréséhez, ugyanis a hetvenes években felfedezett egy olyan elemi rész csoportot, amit az orosz tudósok is megtaláltak, de az amerikaiak nem, így akkor ezért nem adtak Nobel-díjat. A har- madik nagy tanáregyéniség, aki meghatározta az életemet Salló Ervin, ő volt a két lábon járó enciklopédia, általa ismertem meg a temesvári világot: az utcákat járva mindenről, épületről kapu- vagy épületdíszről spontán tudományos előadást tudott tartani. Nem beszélve a hihetetlenül hatalmas könyvtáráról, ahova meghívott beszélgetni. Mondanom sem kell, hogy diákként mekkora megtiszteltetés volt ez számomra.
Bodó Barna, a lázadó ember
A családját ért múltbeli retorziók és talán az anyai féltés és intő szó hatására beívódott óvatosság és bizonyos megfontoltság tapasztalható Bodó Barna szélsőségesebb helyzetekben tanúsított magatartásában. Noha voltak életében olyan történetek is, amelyek cáfolják ezt az állítást. A diákévei alatt egyik román szobatársával került öszszeütközésbe, majd újságírói időszakában pártfeladat megtagadása, ké- sőbb pedig az RMDSZ csúcsvezetésében betöltött tisztsége idején, illetve már a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanáraként került olyan feszült helyzetbe, amely renitensebb magatartásra enged következtetni.
Diákkoromban egy nemzeti érzelmektől túlfűtött román szobatársam a szárítókötélre tűzött trikolórral igyekezett folyamatosan provokálni. Nemtetszésem szóvátétele miatt feljelentett a “szerveknél”, ahol én azzal indokoltam kifogásomat, hogy kollégám a nemzeti zászlót meggyalázta azzal, hogy azt a büdös zoknijai mellé akasztotta. Ezzel a magyarázattal sikerült megúsznom a feljelentés rám nézve szerencsétlenül végződhető következményeit. A kommu- nista rendszer utolsó pártkongresszusának munkálataira, amikor már az Előre temesvári tudósítója voltam, tolmácsi feladatot kaptam. Ez nagy dilemma elé állított, hiszen 1989 októberében voltunk, és itt, Temesváron már pattanásig feszült volt az ellenállás hangulata, tudtunk Tőkés László és a hozzá közelállók megfigyeléséről, zaklatásáról. Miután feleségemmel a paplan alatt, mert a lakásunk tudomásunk szerint be volt “poloskázva” meghánytuk-vetettük a dolgot, ő azt mondta: ha kidobnak az állásomból majd eltart, hiszen egy zongoratanár mindig talál a megélhetésünk- höz szükséges munkát, így a kockáza- tokkal is számolva, a pártkongresszusi szereplés visszautasítása mellett döntöttem. Ekkor bocsájtottak el az újságtól. Ami a lázadásaimat illeti igaz, hogy nehezen tudom magamban tartani a véleményemet, s ezért nem mindig sikerül elkerülni a konfliktus helyzeteket, így kerültem ki az RMDSZ csúcsvezetéséből, és így következett be a távozásom a politikatudományi tanszékéről és kerültem a mai munkahelyemre, a nemzetközi kapcsolatok tanszékére. Mindezen történetek ellenére nem tartom magam lázadó embernek, hiszen ahhoz merész gon- dolatok kellenek, én pedig nem mondhatom, hogy általában túlságosan nagy merész gondolatokkal állnék elő.
Elhajlás a kutatófizikus pályától
Amikor 1972-ben évfolyamelsőként végeztem Temesváron, ezzel az eredménnyel az ország négy nagy egyeteme közül bármelyiket választhattam volna. Temesvárról nem akartam elmenni még Kolozsvárra sem, ám Temesváron nem volt tanársegédi hely. A Szabad Szó akkori főszerkesztője, Gherasim Emil csinált, amit csinált, a kihelyezéskor a fizikusok választható lehetőségei között a listán megjelent az újságírói állás a Szabad Szó szerkesztőségében. Erre rajtam kívül más nem pályázhatott, hiszen elsősorban tudni kellett magyarul és újságírói előzményekre is szükség volt, én pedig a Pongrácz Mária által szerkesztett Diákszó rovatba már korábban is bedolgoztam. Így történt, hogy miután az egyetemen értésemre adták, hogy az én származási káderlapommal, a fizikusi kutatómunkához szükséges doktorátus megszerzésére nincs esélyem, végképp lemondtam a fizikusi ambíciókról és lettem újságíró, tanár, egyetemi tanár, igaz, hogy nem a fizika, hanem humán tantárgyak területén.
Milyen vizeken sodorta Bodó Barna vitorláját a hetvenes évek békésebb szele?
Bodó Barna koránál fogva nem tartozott a Temesváron Bálintfi Ottó nevével fémjelzett Látóhatár vitakörös, vagy a valamivel későbbi, még a rendszerváltó légkörben is működő tháliás diáknemzedékhez. Egyetemistaként megelőzte ezen legendás magyar diákintézmények működésének korszakát. Ekkoriban házasodott meg Szabó Mária zenetanárnővel, ami szükségessé tette a lakásigénylést, amit a Szabad Szó munkatársaként igényelhetett és meg is kapott, jóllehet, amikor az Ifjúmunkás újság szerkesztőségébe az ország nyugati részéből riportert kerestek, a Szabad Szó iránti hűségét is megtartva, átszegődött ehhez a laphoz.
Miután Marikával 1973-ban megházasodtunk és lakásunk is lett, attól számítva vagyok hivatalosan is temesvári, érzelmileg jóval korábbról. Itt ragadásomnak azonban oka volt az is, hogy a Bánság és a Székelyföld közötti dilemmámban közrejátszott, hogy az akkoriban Székelyföldön is meglódult kulturá- lis életben kiváló szellemi műhelyek jöttek létre, olyan nagy egyéniségek kerültek színre, mint Farkas Árpád és sokan mások, úgy éreztem, ha hazamegyek abban a csapatban nem lennék annyira jó, hogy “labdába rúghassak”. És különben is jól éreztem magam Temesváron, sok minden mást leszámítva azért is, mert egy generációk óta erzsébetvárosi családba nősültem be, ahol a magyar kultúrának nagy hagyománya és tisztelete volt.
Belevágtunk valamibe, amiről nem tudtuk, hogy micsoda
Az 1989-es események pillanataiban nem a jövőnk előtt álló köd, hanem a szabadság boldogító szivárvá- nya határozta meg cselekedeteinket. Bodó Barna esete is erről tanúskodik, hiszen azon az ominózus beszélgetésen, amikor 1989. deember 22-én a néhai Bárányi Ferenc lakásán rátestál- ták a sebtében megalakult Bánsági Magyar Demokrata Szövetség elnöki tisztségét, nem volt tisztában azzal, hogy mit vállal magára.
A választás azután esett rám, miután az Albert Ferenc által javasolt Toró Tibor kijelentette, hogy fiatal vezetésre van szükség, s mivel én voltam a társaságban a legfiatalabb, engem választottak meg elnöknek. Így indult el a poli- tikai pályafutásom, aminek folyamatában vegyesen voltak sikerek és csalódások is bőven. Tébláboltunk egy olyan vi- lágban, amelyen nem láttunk át, nem ismertük a politikai lehetőségeket, nem láttuk előre az útvesztőket. Jó példa a Magyar Ház esete, amelyért nem sikerült egyeztetve, közösen, kellő határozottsággal fellépni, s a különutas próbál- kozás nem járt sikerrel, azt is mondhatnám, hogy rossz irányba terelte a küzdelmet, következményei pedig máig hat- nak. Nem hozta meg a várt eredményt az újonnan alakított Magyar Ház RT. hosszan elnyúló visszaigénylési pere, sem az, hogy 1997-ben azzal igyekeztünk ráirányítani a figyelmet a magyar közösség jogos hagyatékára, hogy a Bakk Miklós közreműködésével székelyföldi összefogással készített Magyar Ház emléktábla elhelyezésével próbálkoztunk.
A civil út járhatóbbnak bizonyult, mint a politika
A kezdeti útkeresés bonyolultabb folyamataiban, miután az RMDSZ központi vezetésében strukturális és irányt váltó átalakulás ment végbe, Bodó Barna, a Szövetség volt alelnöke 1995-ben tisztség nélkül maradt.
A megváltozott politikai orientáció is hozzájárult ahhoz, hogy más irányba tájékozódjak. Eleinte még a megyei önkormányzatban, az RMDSZ helyi szervezete részéről vállaltam képviselői szerepet, 1996-tól azonban az oktatási munkám mellett a civil szféra kereteiben kifejtett tevékenységre helyezem a hangsúlyt. Tizenkét éve vagyok elnöke a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének és negyed százada irányítom Temesváron a Szórvány Alapítvány munkáját, amelynek eddigi sikereiről többek között a feltérképezett épített örökségeinket, kasté- lyokat, udvarházakat bemutató, illetve a Bánság magyar személyiségeinek panteonja mellett számos más kiadvány tanúskodik, de említhetném még a Ré- gi(j)óvilág folyóiratot és más kultúrtörténeti kiadványunkat. Jelenleg Temes megyében a Szórvány Alapítvány egyre kiteljesedőbb tevékenységével új hálózatokat építünk ki. Örömömre szolgál, hogy 25 év után, a munkatársi utánpótlást is sikerült biztosítani.
Dr. Bodó Barna professzor ma már annyira Temesvárhoz tartozik, hogy ha Budapesten valaki a nevét említi, Temesvárral társítják. Az oktatói, közírói és közéleti munkáját elismerő megannyi kitüntetésének, bárhol is kapta meg azokat itt, itthon Temesváron a családban, a barátok körében tud igazán örülni és ünnepelni. Bodó Barna, a sepsiszentgyörgyi világrajövetele óta eltelt hetven évből ötven éve Temesváron van itthon, innen, ahol életének nagyobbik részét töltötte sem külföldi ígéretek, sem a soha meg nem tagadott Székelyföld csábítása nem tudta elcsalni.
Graur János / Heti Új Szó