Az erdélyi település neve a romániai falurombolás elleni tüntetés idején, 1988-ban került be a magyar köztudatba. Az elnéptelenedő Atyhát többször halálra ítélték, de a faluban ma is él 190 ember.
Tavaly újabb csapás érte őket, mert leégett a két esztendővel azelőtt felújított templom, ám ritkán látható összmagyar összefogással idén szeptemberre az is újjáépül.
A Sóvidék legmagasabban fekvő településén jártunk, két évtizeddel ezelőtti riportutunkat megismételve.
Ezerkilencszázkilencvenöt augusztusában fotós kollégámmal, Beliczay Lászlóval ellátogattunk az erdélyi Atyhába, hogy a Ceaușescu által halálra ítélt, elnéptelenedő székely településről készítsünk riportot. A kétoldalas cikk Atyha, az egynapos falu címmel jelent meg az Esti Hírlapban; a napilap rég nem létezik, de az elnéptelenedő falu még igen, így huszonkét év után újra elmentünk a sóvidéki településre.
Van egy falu valahol Erdély közepén, Hargita és Maros megye határán, amely évszázadonként egyszer kerül a figyelem középpontjába, de akkor nagyon – így kezdődött a két évtizeddel ezelőtti riport. Valóban, a pápai tizedjegyzék 1576-ban a vidék legnagyobb adófizetőjeként említi, hogy aztán a következő évszázadban úgy maradjon meg a krónikákban, mint amelyen többször is végigsöpört ugyan a reformáció szele, de mégis megmaradt katolikusnak. Adott egy katonaembert a nemzetnek, akit hű beosztottjaival egyetemben lemészároltak a siculicidium néven elhíresült madéfalvi csatában 1764-ben.
Aztán jött a huszadik század vége, amikor a hírhedt Ceaușescu-féle falurombolási lista első helyén találjuk Atyhát. Mégsem a román diktátor ártott a településnek legtöbbet, hanem a saját lakói, akik gazdasági okokból elhagyták szülőföldjüket: míg 1950-ben még ezerötszáz lelket számoltak a faluban, rá tizenöt esztendőre alig feleannyian éltek a székely kapuk mögött, hogy aztán a nyolcvanas években már csak négyszáz név sorakozzon a plébánia nagykönyvében. Amikor mi ott jártunk, 1995. július harmincegyedikén, már alig kétszázkilencvenen mondhatták el magukról, hogy a Korond feletti kis falu lakói. A lakók átlagéletkora 65 év volt, gyerekből, vagyis 18 év alattiból akkor tizenkettőt találtunk.
Az elvándorlás okai kézenfekvőek: a fiatalok máshol találnak munkát. A falu a főúttól öt kilométernyi, köves-gödrös hegyi úton volt megközelíthető, földjei aszottak, sok munkával lehet csak kicsiholni belőlük a megélhetést. A lakók ezért a városokba vándoroltak, ráadásul nem is a közeliekbe: a településtől több száz kilométerre lévő Temesváron volt olyan utca, amelyikben több egykori atyhai lakott, mint a szülőföldjüknek számító faluban. A romániai rendszerváltást követően pedig Magyarország lett a fő vonzerő a fiataloknak, sokan oda mentek dolgozni.
Évente egyszer a legtöbben hazatértek az eltávozottak közül: a település védőszentje, Mária Magdolna napján huszonnégy órára Atyha a régi fényében tündökölt. Portái benépesedtek, kultúrházában bál hangja verte fel a csendet, az utcán távoli megyék rendszámait viselő Daciák és Trabantok sorakoztak.
Két évtizeddel ezelőtt még élt a falu eszének számító Simon Balázs bácsi, aki ugyan nyolcvanhat esztendős volt, de hajnali öttől fél kilencig egyhuzamban tudott kaszálni. És akkor is csak azért hagyta abba, mert olyankor már erősen tűz a nap, felszárítva a kaszálást könnyítő harmatot. Akkor azt mondta nekünk:
– Atyha szegény falu, papot és cigányt nem tud eltartani. Volt ugyan nekünk egy fiatal papunk, de úgy megszerette a szilvapálinkát, hogy elhelyezték innen. Most minden vasárnap Korondról jön ki a plébános, tart egy misét, és azzal megy is vissza.
Örömmel jelentjük: amikor idén augusztus tizenharmadikán, vasárnap újra ellátogattunk Atyhába, a fejlődés visszavonhatatlan jeleit láttuk: újra van papja a településnek, és időközben odaköltözött egy félig cigány származású lakó is. Lekéstük az általában délután egykor kezdődő misét, mert azon a hétvégén két órával korábban elkezdték, a plébánosnak ugyanis Korondra kellett mennie helyettesíteni.
Persze vannak más jelei is a fejlődésnek: a köves bekötőút már nem annyira gödrös, a falu közepén ráadásul le is aszfaltozták, és az újdonsült kocsmai haverok azonnal bejelöltek a Facebookon, mert a településen hasít a 3G-s internethálózat. És az is az új kor jele, hogy a fiatalok immár nem Temesvárról vagy Magyarországról jönnek haza a Mária Magdolna-napi búcsúba, hanem „Németből”.
Dél körül érkeztünk a faluba, épp harangoztak. Hol máshol álltunk volna meg, mint a kocsmánál; Atyhában ez sokkal több, mint egyszerű italkimérés, mert semmilyen más bolt nincs a faluban. Ez sem csak kocsma: mosóport, élelmiszert is lehet kapni a sör és a pálinka mellett. És persze híreket, mert mindenki itt osztja meg társaival a feltétlenül szükséges tudnivalókat.
Már befutottak a templomból egyenest ide érkezők, ezért előveszem a megsárgult újságot. Körbeállnak, és hangosan sorolják, kik is vannak a fényképeken. Dénkó Vadasmezőből jött át a huszonkét évvel ezelőtti bálra, meghalt azóta. Elment Simó Balázs bácsi, és a többi öreg is a képekről. Az egyik fotón a kocsma előtt áll két siheder. Ez Györfi Gyula lesz, mondja valaki a jobb oldali kamaszra mutatva, most már 38 éves. Gyorsan kiszámolom, a fénykép készítésekor ezek szerint alig töltötte be a tizenhatot.
Egyébként a kocsma is megváltozott. Új tető került rá, szemet bántóan piros egyencserepekkel, és az ereszt annyira kinyújtották, hogy az asztalok beférjenek alá. Hamar megértem a praktikumát: amikor a pultosnő háromnegyed kettőkor elkiáltja magát, hogy mindjárt bezár, a törzsvendégek gyorsan rendelnek maguknak két-három sört, a bátrabbak kísérővel. A tartalék italok arra valók, hogy akkor is legyen mi mellett beszélgetni, amikor a bolt ajtaját lelakatolják; a teraszon nyugodtan ott maradhatnak az üres üvegek, hétfő reggelig nem viszi el senki.
Két embert megtalálunk a régi fényképekről: Györfi Gyulát, akit hosszan kell győzködni, hogy engedje magát újra lefotózni, valamint Deák Imrét, aki azóta is a faluban maradt gazdálkodni. Egyébként most százhetvenen lakják Atyhát, közülük tizenhét kiskorú; a paplak mellett vadonatúj óvoda és iskola épült a számukra. És akkor nem számoltuk a környéken (is) szaporodó medvéket: az egyik gazda úgy fogalmazott, idén is versenyt kell futnia az állatokkal, hogy melyikük szedi le hamarabb a szilvát a gyümölcsfáról.
Ha sétálni indulunk a településen, hamar szembetűnik, hogy sokkal kevesebb a romos, elhagyott ház, mint korábban. Több viszont a nem szakszerűen felújított épület is; akinek pénze van, rikító színűre festi a falat, műanyag ablakkeretet használ, és krómozott korlátokkal jelzi, hogy erre is volt módja. A szépen felújított házakkal más a baj: jellemzően magyarországi tulajdonosuk ritkán látogat el a településre. Ugyan megmentette az épületet, de a közösség tovább fogy, hiszen évente a tíz-tizenöt temetés mellé alig egy-két keresztelő jut a faluban.
A kocsma előtti asztalon nem lehet úgy öt percnél tovább beszélgetni, hogy ne kerüljön szóba a tavalyi tragédia: Atyha a huszonegyedik században is bekerült a híradókba. Csaknem egy éve, szeptember tizennyolcadikán, vasárnap rendben lezajlott a szentmise, majd este újra harangoznia kellett Máthé András gondnoknak, mert jött a nagyidő (vagyis a vihar), és ezt a félrevert harangokkal szokták jelezni. Még húzta a harangok kötelét (a plébános pedig zsolozsmázott), amikor hatalmas csattanást hallottak: villám csapott a templomhajóba. Azonnal tűz lobbant fel a sekrestyében, ahova csak annyi ideig tudtak bemenni Adorján Imre plébánossal, hogy néhány kegytárgyat megmentsenek, minden más odalett. Megsemmisült az orgona, a fő- és mellékoltárok, a szobrok, minden műtárgy. A két évvel azelőtt felújított templom szerkezete fáklyaként lobogott; akkora tűz volt, hogy a toronyban szó szerint megolvadtak a harangok. A szomszédos településekről kiérkező tűzoltók csak a tűz továbbterjedését tudták megakadályozni, a kétszáz éves templom porrá égését nem; csak a falak maradtak meg a parázs kioltása után. A tűz emberi áldozatot nem követelt.
A nyugalmazott plébános egyébként augusztus elseje óta szolgált a faluban; amikor a feladatot elvállalta, arra gondolt, egy frissen felújított templomban csak a közösség hitéletének gondozásával kell törődnie, de a csapással új feladatot kapott: kényszert a megújulásra. Hasonló egyébként már egyszer megpróbálta az atyhaiakat: 1867-ben egy villámcsapás után szintén csak a templom falai maradtak meg.
Simó Márton író, az Élő Székelyföld Munkacsoport vezetője hű krónikásként követte végig a tűzvészt követő elkeseredést, majd a reménykeltő kezdeményezéseket. Ő is Atyha szülötte, bár családjával a közeli Székelyudvarhelyen él. Azt mondja, hamar kiderült, hogy a kár legalább egymillió euró, de az is, hogy a falakat és a templomtorony csonkját meg lehet menteni, nem kell visszabontani. Azzal is tisztában volt mindenki, hogy a kis falu lakói maguktól nem tudnak új templomot építeni, de őt is meglepte az összmagyar összefogás: nemcsak Erdélyben vagy az anyaországban, de még a nyugati diaszpórában is gyűjtés indult.
Mire beállt a hideg, sikerült sátorlappal lefedni a falakat, tavaszra Albert Márton építész elkészítette az újjáépülő templom látványtervét, és a hamar megérkező adományoknak köszönhetően gyorsan el is kezdődhetett a munka. Linzből húszezer euró érkezett, jótékonysági koncertet tartottak Kecskeméten, a Máltai Szeretetszolgálat pedig a magyarországi egyházmegyében gyűjtött. A magyar kormány külön határozatban 42 millió forinttal támogatta az újjáépítést, a Civil Összefogás Fórum a Pesti Vigadóban szervezett jótékonysági estet. Jelentős mennyiségű pénz érkezett Clevelandből, az ottani magyaroktól is. Még jótékonysági hűtőmágnes is készült, melyet tíz lejért, vagyis hétszáz forintért lehet megvásárolni, rajta a régi templom rajzával és egy felirattal: „Atyha templomáért, hogy érted is szóljanak a harangok!” Az egyik már el is készült: Lázár Imre udvarhelyi harangöntő műhelyéből júliusban a mester adományaként már el is szállították Atyhába az elsőt, egy 160 kilós jószágot. A templom építésével is jól haladnak, így nem tűnik légből kapottnak a terv, hogy az egyéves évfordulóra, szeptember tizennyolcadikára a külső munkálatokkal végeznek, és rákerül a cserép is, így csak a templombelső befejezése marad jövőre.
Simó Mártont megkérdeztem, vannak-e jelei a közösségen belüli újjászületésnek is a tragikus esemény után.
– Vannak. Már a tűz idején jöttek a falu férfijai segíteni, és sokan voltak az azt követő takarításnál is. A kényszerhelyzetben azóta a ravatalozóban tartják a szentmisét, és látszik, hogy összekovácsolódott a közösség; a kevesebb mint kétszáz lelkes falu negyede, negyvennégy fő részt vett az idei csíksomlyói búcsúban.
– Jót tett a falunak az újra ráirányult figyelem?
– Tulajdonképpen a huszonötödik órában kaptunk egy esélyt a jövőre.
Lukács Csaba / Magyar Nemzet