A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Ha nem ért vele egyet, vagy más területen fejtené ki a gondolatait, írjon bátran a szerkesztoseg@erdely.ma címre.

Az utóbbi néhány évben viszonylag keveset hallottunk Pokorni Zoltánról, a Fidesz egykori elnökéről és volt miniszteréről. Pokorni sose tartozott az útkereső politikusok közé, egész pályafutása során igazodott, arra azért vigyázott, hogy mindig mérsékelt és liberális politikusnak mutatkozzon. Mintha érezte volna, hogy nem árt az óvatosság. 

Pokorni Zoltán

Valódi politikai nézeteiről mindent elárult a 2002-es választási vereség napjának hajnalán tett nyilatkozata. Különösebben nem izgatta, hogy egy csalássorozat miatt megbukott az Orbán-kormány, annak viszont nagyon örült, hogy a MIÉP nem jutott be a parlamentbe… Számára ez volt a legfontosabb.

De Pokorni mégsem a saját cselekedeteivel vált igazán híressé. A Fidesz egykori mértékadó üdvöskéje nem tartozik a szerencsés emberek közé, mert viszonylag rövid idő alatt kétszer is rákényszerült a nyilvánosság előtti kínos színvallásra, magyarázkodásra. Először az apjáról derült ki, hogy a kommunista titkosszolgálatok besúgója volt. Pokorni könnyezve magyarázkodott, azt bizonygatva, hogy ő az egészről mit sem tudott. 2002 júliusában lemondott pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről.

Később marginalizálódott, 2006-ban polgármesterré választották a XII. kerületben, ahol kész helyzet fogadta. Igazi karrieristaként azonnal belátta, hogy egy jobboldali városrészben nem kockáztathatja meg az elődje – dr. Mitnyan György- által felállított Turul-szobor elbontását, amit az MSZP–SZDSZ koalíció szorgalmazott. Túlélésre játszva elkezdett ügyesen taktikázni. Ám nemrégiben itt is elszólta magát: „Én lennék a legboldogabb, ha a turul hirtelen eltűnne innen.” Nem túl cizellált álláspont, elvégre a turul egy ősi magyar szimbólum, amit sajnos a nyilasok is használtak. De csak ezért nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből.

2019-ben Pokorni nagyapjáról derült ki, hogy nyilas tömeggyilkos volt, akinek a neve – nyilván tévedésből – felkerült a XII. kerületi Turul-szobor talpazatára, a második világháború áldozatai közé. Hősünk természetesen a nagyapjáról sem tudott semmit – meglepetésként érte a hír.

Egy interjúban a besúgó apára és a tömeggyilkos nagyapára vonatkozó kérdésre ezt válaszolta: „Az ember fölött viszont hogyan ítélkezhetnék?” Ez a kérdő mondat önmagáért beszél: Pokorni nem képes szembenézni családtagjai szégyenletes múltjával. Az önkormányzati ülésen nem szavazott a nagyapja ügyében, mondván: nem tudja az ügyet objektíven megítélni.

Ha valakinek még kétségei lennének olvassa tovább a már idézett interjút:

– Kun Bélát vagy Rákosi Mátyást sem ítéli el tehát, csak mert mondjuk kedvesek voltak a feleségükkel?

– Őket sem helyes a harci szekér után kötve addig húzni a porban, amíg a csontjaikról lefoszlik a hús. Minden embernek kijár a tisztelet. A tisztelet talán nem is jó szó. Mindenkit megillet valamiféle emberi méltóság. A cselekedeteket ismerjük, azokat ítélhetjük meg. Az ember lelkéről ki mondhat ítéletet? Ki ismeri azt? Az emberek persze magukról általában árnyalt képet várnak el, más esetében viszont szeretnek ítélkezni.

– Önök, politikusok épp ebből élnek. Ebből van a siker, a hatalom.

– Én ezt nem hiszem, de nem is lettem igazán jó politikus.

Egy okkal több arra, hogy Pokorni Zoltán visszavonuljon a magyar politikai közéletből. Ilyen ellentmondásos és zavaros múlttal, ekkora erkölcsi teherrel miért akar valaki mindenáron polgármester lenni?

a szerző tanár, politológus