Szombaton 9. alkalommal került sor a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium Maturandusz Szalagavató Udvari Bálján előadott tánckoreográfiára a végzős diákok részéről.
A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium udvarán megszervezett Udvari Bál idén is gyönyörű pillanatokat teremtett a szülők, nagyszülők, rokonok, barátok számára, akiket bámulatba ejtettek a kollégium végzős diákjai. A lányok hófehér, menyasszonyi ruhában, a fiúk pedig fekete, elegáns frakkban suhantak a táncparketten a keringő lágy dallamán, így fejezvén ki hálájukat a 12 évnyi fáradalmakért. A továbbiakban Czire Orsolya Ráhel végzős diák gondolatait olvashatják:
„Nagykorúvá válni olyan, mint az Udvari Bálra készülni. Eleinte csak egy távoli képnek tűnik, egy jövőbeli fényes pillanatnak. Aztán, ahogy közeledik a nagy esemény, az ember kissé bizonytalanná válik, úgy érzi, hogy még nincs felkészülve: lábai még tétován követik a ritmust, és alkalmanként szívesebben húzná vissza az emlékektől elnyűtt tépőzáras tornacipőjét az elegáns, de feszélyező lakkcipő helyett.
Majd a dallam lassan ismerőssé válik, és az ember szinte epedve gondol a suhanó szabadságra, a felnőttkor önfeledt kötetlenségére, az új világ lehetőségeire. Mert ebben az időszakban a fiatalok kilépnek gyermekkoruk játék-páncélja mögül a fényes színpadra, ahol minden szempár őket követi. Ijesztő? Igen. Kimerítő? Lehet. De ha tudjuk, hogy a szemek a csodálattól és támogatástól ragyognak, hogy a nézők mind minket támogatnak, melegség keveredik a virágok illatába, és meghatódottság lengi be a táncparkettet.
Hálával tartozunk, mert kézen fogva kísérnek minket a nagykorúság ajtajába, és nem hagynak magunkra. A bátorító ölelések évtizedes tapasztalatokat csennek a zsebünkbe, és tanáraink óvó szavai is mind a koreográfia részei. Ha nem is mindig vesszük észre, ők értünk fáradnak, előkészítik mozdulatainkat, biztos talajt építenek lépéseinknek.
Nagykorúvá válni olyan, mint bál előtt a szép időt várni. Az ember félve bár, de reménykedik, az eget fürkészi, árulkodó jeleket keres. Nem tudhatjuk, mi vár ránk, de feladatunk, hogy mindenre felkészüljünk. Van, hogy szinte fel sem fogjuk, mekkora szerencsénk van, és a ragyogó napsütés meleg csókokkal hinti be a táncparkettet. De az is előfordulhat, hogy az ember csak összeszorított fogakkal pillant az előrejelzésre, már előre sajnálva a frissen tisztított ruháját. Van, amin nem változtathatunk, és van, hogy a váratlan ébreszt éjjeli álmunkból.
De pont ez a felnőtté válás varázsa: megtanuljuk elfogadni, hogy a dolgok néha nélkülünk változnak, és hogy az elképzelések esetenként csupán törékeny kristályok. Megérezzük a felelősség súlyát, a ránk szegeződő pillantásokat, viszont megtapasztaljuk az önállóság szabadságát is, megtanuljuk értékelni a felajánlott segítséget, a támogatást, a meleg biztatást és a bátorító mosolyt. Rájövünk, hogy az élet a legösszetettebb koreográfia, melynek a kellő komolyság mellett elengedhetetlen része a könnyedség is. Hisz a suhanást élvezni kell, és őszinte mosollyal állni társaink mellett, akik velünk vannak. Mert a tánc csak akkor teljes, ha a közösség összhangban mozog, és egymást segítve hódítják meg a lét parkettjét.”