A közösség tagjai más és más módon élik meg az Istennel való kapcsolatukat, mondja Szalay László Pál, telkibányai lelkipásztor, publicista, aki szerint van valami, amit nem tud pótolni az online jelenlét, s ez a valóság.
A mai embernek kontrasztos a közösséghez való viszonya. Egyfelől vágyik rá, másfelől a meglévő kevéske idejét sokszor mégis közösségtől mentesen tölti. Tizenhat éve szolgálsz Telkibányán, mik a tapasztalataid?
Több féle releváns válasz létezik erre a kérdésre, és ezt nem azért mondom, hogy ezzel kikerüljem az érdemi feleletet. Inkább a kérdésedet egy értelmezési lehetőségnek, esélynek tekintem. Mivel hivatásszerűen közösségekkel foglalkozó emberek vagyunk, az erre a kérdésre adott válasz egyfajta önmeghatározásnak, a végzett szolgálatunk teológiájának, filozófiájának is felfogható. Magának a közösségnek több színtere van, ezenkívül az életkor, a társadalmi helyzet, a lakóhely, az egészségügyi státusz, a családi állapot mind befolyásolják azt, hogy ki és miből részesül.
Nem nagyon találunk olyan kimutatást, ami az alkalmakra járók és távolmaradók indokait tárná fel. Azonban biztos vagyok benne, hogy többen is jelen vannak olyanok, akik máshol szívesebben lennének és jelentős számú az a mag, aki ugyan nincs ott, de lélekben a gyülekezettel imádkozik. Ezzel csak azt szerettem volna árnyalni, hogy a kérdés hangzásában egyszerű, de a válasz feledtébb nehéz. Nincs kétségem afelől, hogy az ember társas lény. Az egészséges személyiség ösztönösen vágyik arra, hogy valakinek a lélektavában tökröződve lássa az orcáját. Ennél többre képes a gyülekezet, a keresztyén közösség, mert nem a nárcisztikus vonásokat erősíti meg, hanem a fodrozódó víztükör elsimuló hullámai végül egy istenarcot ábrázolnak ki. Az istent játsziktól (pl. Marvel birodalom) az istenképűségig hosszú és rögös út vezet.
Így nem csodálkozunk azon, hogy a közösségeinkben a jelenlét erősen változó. Emlékszem kezdő lelkészként, minden alkalom után bántott az, hogy voltak olyanok, akik nem jöttek el az alkalomra. Mára nagyon tudok örülni azoknak, akik ott vannak. A figyelmem másra irányul. Próbálok azoké lenni, akiknek szükségük van a szolgálatomra és ezt ki is nyilvánítják. Képes vagyok elfogadni azt, hogy a közösség tagjai más és más módon élik meg az Istennel való kapcsolatukat. Valakinek a csendesség, valakinek a lárma, valakinek a völgy, valakinek a hegycsúcs, valakinek a próza, valakinek a líra, valakinek a pap, valakinek a papné. Ha bárki tetten éri a lelket önön lényében, úgy hiszem az semmi pénzért nem mond le arról, hogy faggassa, ha tolmáccsal is, annak alkotóját.
Többféle megközelítést hallani a világjárvány közösségre gyakorolt hatásáról. A tavaszi első hullám idején még sokan azt remélték, nő majd a bezártság hatására a közösség iránti igény. Ám ez a felvetés nem igazolódott be, helyette a félelem és a szokás hatalma tovább szűkíti az egyházi közösségeinket. A koronavírus átírja a közösségi összetartozást?
A békés, nyugodt időkben, hívő emberektől visszatérő felvetésként hangzott el, hogy bezzeg amikor próbák alatt kellett helytállni, elnyomattatásban, háborúkban, fogságban, nélkülözésben, a beesett arc, a kiguvadt szemgolyó hamar megtalálta az eget, s a térd, ha kényelmetlenül, kelletlenül is, de földre rogyott. Nem kívánok cinikus lenni, de tessék, itt van egy olyan állapot, ami kellően hatása alatt tartja a világot és rámutat újra az ember esendő, törékeny, harmatcsepp létére, amit az első, tapogatódzó napsugarak felszárítanak. Erre lehetne az emberiségnek egy nagyszerű válasza. Valami heroikus, csodálatos, tiszteltet parancsoló, ahol az ember emberségből, szolidaritásból, együttérzésből, önfeláldozásból jól vizsgázna. Viszont, ahogy látom az emberek a választ a tudománytól, az idő előrehaladtától, a politikai játszmák végétől várják. Az ember maga nem lett sokkalta vallásosabb, mint korábban. Azt észrevennénk.
Az igaz, hogy az egyház felfedezett, megtalált egy eddig nem kellőképpen kiaknázott missziói eszközt, a világhálót. Mindenféle előzetes képzés, tapasztalat, közvéleménykutatás, fejlesztés nélkül, fejest ugrott – sok más hivatás gyakorlójával együtt – az internet tengerébe. Viszont van valami, amit nem tud pótolni az online jelenlét, s ez a valóság. A valós időt, a valós teret, a valós jelenlétet, amiből fakad maga a veszély is, a vírus hordozásának, átadásának esélye, de hasonlatosan az áldott jelenlét úgyszintén ebből adódik. Isten használt korábban közvetítő eszközöket: égő csipkebokrot, tűzoszlopot, felhőt stb. Aztán eljött az idő teljessége és „sutba dobta” ezeket a „villámhárítókat”, amelyek lehetővé tették a viszonylagos közelséget, s elküldte egyszülött Fiát. Így olvassuk a feltámadása után: „az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen és így szólt hozzájuk: Békesség néktek!” A félelem elszigetelte őket, de Jézust nem lehetett kizárni és Ő maga hozta el a közösségbe jelenlétével a békességet. A herrnhuti testvérközösségben, hogy még jelenvalóbbnak érezzék Jézust, minden alkalomra egy üres széket tettek ki a számára.
Európában drasztikus változások történnek, aggódva figyeljük, hova vezet mindez. Egyik írásodból idézek: „Kell-e a mai embernek a kegyesség? Érezzük-e a lelkiség csíráit magunkban? Ébreszt az ige, szól hozzánk?” Mi a válaszod pár évvel ezelőtti kérdéseidre?
Nincsenek illúzióim. Az iszlám fenyegetése nem mai történet. A most eseményeit már nyugati keresztyén testvéreink 10-15 évvel ezelőtt előre jelezték. Bizonyára akkor voltak fontosabb dolgaink, minthogy felkészüljünk az elkövetkezőkre. Azt hiszem formálódnak az közeljövőben olyan elkövetkezendők, amiket nem kívánnánk magunknak, de attól még be fognak következni. Nem az a kérdés, hogy el tudjuk-e hárítani ezeket a folyamatokat, hanem az, hogy milyen lélekkel állunk majd meg a viharban. Sajnos végtelenül elkeserítő az, hogy milyen üresen kong az emberi belső.
A nyáron fiatalokat táboroztattunk és mindig valamilyen élő emberi példát is felmutatunk a pihenés mellett a jelenlévőknek. Legutóbb G. Nagy Lilla Imola volt velünk, aki nemzetközi modellből lett nemzeti íróvá, most pedig Mónus László fogadta el a felkérésünk, aki többszörös világrekorder íjász. Félelmetes volt, hogy a fiatalok nem értették meg ezeknek az embereknek a pálfordulását. Nem az érdekelte őket, hogy mit kapott Nagy Lilla az anyaföldtől, a hazától, amit nem kapott meg a világot jelentő kifutótól. Inkább a karrier izgatta őket, amit ő el tudott engedni. Nem értették Mónus Lászlónál a nemzet mindenek feletti hívását. Azt a tiszteletet, amit a zászló iránt érez. Valamiféle ősi világot éreztek feltámadni benne, amikor kiejtette a szavakat a száján: Azért jöttem, hogy megmutassam a magyar zászló büszkeségét és az élni akarásunkat. Ahogy Dosztojevszkijnél a nemzeti érzés és a hit egy tőről sarjad, azt hiszem, hogy hazaszeretet, és az Istenszeretet az ember lelkében ikertestvérek. Az az elképzelésem, hogy hasonló beállítottság kell a földi és a mennyi haza iránti ragaszkodáshoz. Erre a nyelvre kell megtanítani az új nemzedéket, hogy ne csak feleletként tudja a Himnuszt és a Mi Atyánkot, hanem lélekből és áhítattal ejtse ki a sorokat az ajkán.
A magyar ökogyülekezeti mozgalom egyik alapítója vagy, mely nyolc éve fejti ki szolgálatát az ökológiai érzékenység ébresztéséért. Zöld egyháznak számít-e ma a református egyház?
Azt válaszolnám, hogy sokkalta zöldebb, mint volt nyolc évvel ezelőtt, de még nem annyira az, hogy ezzel dicsekedjünk. A Kárpát-medencében 60-nál több regisztrált ökogyülekezetet tartunk számon. Még körülbelül ennyi gyülekezet lehet, akik ugyan tudatosan tesznek a teremtett világért, de nem kívánnak egy mozgalom zászlaja alá beállni. Idén tizenkét gyülekezet jelentkezett a címre és két gyülekezet az Ökogyülekezeti Díjra. A folyamatos érdeklődés is azt mutatja, hogy a keresztyén közösségek a mozgalom célkitűzésével képesek azonosulni és tanulni akarnak egymástól, hogy még hatékonyabban jelenhessen meg gyülekezetük életében a zöld gondolat. A MRE-nak van ökológiai programja, arra nézve, miként segítse az intézmények, a gyülekezetek környezettudatosabbá tételét. A MRE együttműködik a környezeti kérdések megoldásában az állammal. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Tiszáninneni Református Egyházkerületben 107 kisgyülekezetének a parókiáján sikerült az elmúlt években energetikai fejlesztést végrehajtani. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem gőzerővel zöldíti az intézményt, olyannyira, hogy a rektor elektromos kerékpárral is kampányolt mellette. A Károli Gáspár Református Egyetem ad helyet és keretet a Teremtésvédelmi Műhelynek, aminek az egyik feladata, hogy a következő lelkésznemzedék már az ökológiai kérdésekben felvértezve kerüljön ki a gyülekezetekbe. A gyülekezeti példákat pedig hosszan lehetne sorolni.
Egyik nyilatkozatodban aláhúztad, hogy az egyházi élet és a természet szoros kapcsolata bele volt kódolva az emberekbe. Mondanál erre példát?
Az ember érezte azt a lelkében, hogy amikor elejt egy állatot, kivág egy fát, megnyit egy bányát, valamit eloroz, valamit megbolygat. A saját lelkének a békéjét kereste, vagy az anyatermészetet kívánta kiengesztelni, amikor ezeket a tetteit spirituális szintre emelte. A természet és a vallásos cselekedetek már nagyon korán megjelentek. A Római Katolikus Egyház Jézus fogantatásának ünnepét Gyümölcsoltó Boldogasszony napjának nevezte el. A református egyházi évünkben ott van az újkenyérért és újborért való háladó úrvacsorás istentisztelet. Ma az embernek mind a természettel való kapcsolatát, mind pedig az Istennel való kapcsolatát újra kell tanulnia, azonban van mihez visszanyúljon, van miből merítsen. Az úrvacsora, a szent jegyek vétele tökéletesen megmutatja, hogy mivé lehet a búzakalász és a szőlőfürt, ha azt az Ő rendelése szerint és hálaadással vesszük. Akár arra is gondolhatunk, hogy az ember munkája milyen áldásokat élvezhet, ha maga a Mester mondja meg, melyik oldalra vessük ki a hálónkat.
Mire kötelez bennünket ez az örökség?
Bevett filmes jelenet, mielőtt a közös ügyre szövetkezők elindulnak, elhangzik egy mondat: „Egyeztessük óráinkat!” Az Úristen üdvözítő tervéhez kellene szabni a magunk óráit. A teremtett világunk nem egy gyorsétkezde, ahol hirtelen kell jóllakni, hanem sokkalta inkább hasonlít egy tízfogásos királyi vacsorához, ami egy véget nem érő gondoskodás benyomását kelti. A mai ember a pillanat múlásában akarja megragadni a mindent, Isten viszont az örökkévalóságra tervezett velünk. Az örök időtlenség nem az unalom és egykedvűség hona, hanem az új teremtés felfedezésének és élvezetének a helye.
Hogyan lehet egy gyülekezetet zöldebbé tenni, divatos szóval, érzékenyíteni a környezettudatosság irányába?
Menjünk ki együtt a természetbe és élvezzük annak szépségét. Ismerjük meg az időjárás nemszeretem, mostoha arcát. Szerezzünk olyan élményeket, ahol az ember mellett a természet is szereplője a történéseknek. Majd tudatosítsuk ezeket magunkban. Dolgozzunk közösen a kertben, legyen az konyha, gyümölcsös vagy temető. Adjunk hálát az elvégzett munkáért. Tudjunk meg többet a természettől. Menjünk ki a kertbe vagy az erdőbe madármegfigyelésre. Olvassunk és elmélkedjünk olyan bibliai igékről, ami a természethez és Isten tervéhez közelebb visz: „Amíg a föld fennmarad, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nappal és éjszaka meg ne szűnjenek.” (1Móz 8,22) Legyünk még figyelmesebbek a házi- és vadon élő állatainkhoz. Legyünk mértéktartók. Figyeljünk oda az energiafelhasználásra, ha lehet feleslegesen ne használjuk az erőforrásokat. Kapcsoljuk le a villanyt, zárjuk el a csapot. Karácsonyra ajándékozzunk vászonszatyrot a híveknek, hogy kiváltsuk a műanyagot. Vegyünk újra papírt a nyomtatóba. Vezessünk hálanaplót. Imádkozzunk a teremtett világ sebeinek gyógyulásáért.
Nagyon érdekes, amit valahol Id. Gyimóthy Gézától idéztél, miszerint el kellene érnünk, hogy ne legyen olyan parókiaudvar, ahol nincs veteményeskert.
Id. Gyimóthy Géza atyai barátom, akinek a kezdeményezésére létrejött például a Dunántúli Református Gazdák Találkozója, Pápán. Ezen az alkalmon hangzott el, hogy egykor a magyar reformátusság gerincét alkották a gazdák. Ez a fajsúlyos jelenlét magának a vallásosságunknak megadta a karakterét. A földhöz, a terméshez való viszony nem merült ki az emberi verejtékben, szorgalomban és jószerencsében, hanem ott volt az égi, az isteni dimenzió. Emberé a munka, Istené az áldás, vallották. Az általad idézett gondolatot több dolog motiválta. Egyrészről, hogy a legkisebb parókiákon is legyen élet, legyen lelkipásztor. Aztán az, hogy a kerten, veteményen keresztül is meg tudja tapasztalni a hívő ember az isteni gondviselést. Harmadrészt pedig, hogy az egyre szaporodó gyepes, műfüves, tujás udvarok helyett, legyen a példa ragadós és minél több kiskert a hazai élelmiszer-előállítás bázisává váljon.
Erdélyből, Partiumból is sok egyházi kirándulócsoport megfordul felétek, de mintha főleg Vizsoly, Sárospatak és Tokaj lenne az régióba érkezők célpontja. Miért érdemes Telkibányát, a szlovák határ alatti zempléni települést is felkeresni?
Telkibányát, mint turista paradicsomot már régen felfedezték. Az 1930-as években idegenforgalmi mintatelepüléssé vált Károlyi Ilona jóvoltából. Felsorolás szinten is sok lenne a látnivalókról számot adni. A legjelentősebbeket említem: aranybányák, Helytörténeti Múzeum, perlitfolyás, Szent Katalin Kápolna és Ispotály, Vártemplom, Gombfás temetőkert, Mátyás király kútja, kiemelkedő vendéglátás, wellness szállodák, apartmanok, panziók, éttermek, csónakázó tó, kalandpark, vadászat, gombászat, ásványgyűjtés, túrautak és kifogyhatatlan természeti szépség.
Tevékenységed harmadik vetületéről még nem beszéltünk. Számos teológiai, irodalmi, közéleti folyóiratban és lapban találkozhatunk írásaiddal. Sokfelé és komoly elkötelezettséggel publikálsz. Miért fontos számodra az írás?
Az írás egy csodálatos tevékenység. Azt hiszem hasonlóan lehet bánni a szavakkal, mint ahogy a zenész a hangjegyeket, a festő pedig a színeket kezeli. Az írást magát művészi elfoglaltságnak tekintem. Ha van olyan, hogy alkotói állapot, akkor a szövegek megalkotásának néhány különleges pillanatában ihletettnek érzem magam. Ihletettnek, vagyis vezetettnek. Nem magamból és magamtól írom, amit írok, hanem abból a közös szó- és gondolatbankból nyerem, amiből az írók munkái születnek. Való igaz, amit néhány írófejedelem már papírra vetetett, hogy az első sor után egyszerűen magától alakul a történet. Önálló élete van az írásnak, és nem csak akkor, amikor az alkotás nyomtatásban megjelenik. Már előtte, az alkotófolyamat során.
Azért is fontos az írás, mert ez egyfajta szerelem. Gyermekként Szamos Rudolf: Kántor című bűnügyi történeteit olvastam és miután befejeztem őket leültem apám Erika írógépéhez és elkezdtem pötyögni a saját változatomat. Középiskolás koromban ráébredtem, hogy én másként hallom a szövegeket, mint a kortársaim. Amikor a tanár Victor Hugo A nyomorultak című regényéből olvasott fel, ugyan a leghátsó sorban ültem, de extázisba kerültem. Apám író ember volt. Biztos, hogy számomra az írás, egyfajta örökség. Az értelmiségi lét egyik pillérének tartom, hogy gondolataimat szóban és írásban közlöm. Az írás önmagában kockázatos, de ha hallgatsz cinkossá válsz, azokkal sülsz eggyé, akik nem tudnak írni és félnek gondolkodni. Mint a forrás, amit nem tisztítanak, s végül elapad. Odáig jut, hogy nem is emlékszik már rá, milyen volt, amikor másokat felüdített.
Fábián Tibor