Az állattenyésztés tudományához nemcsak az állatok tenyésztése és lelkiismeretes gondozása tartozott hozzá (főleg a munkára fogott egyedekről lévén szó), hanem azok munkafolyamatra való betanítása is. Tudatni kellett velük, hogy mit kíván tőlük az ember. Ez a szükségszerűség szülte nem csak azt, hogy nevet adott nekik, hanem a parancsszavak betanítása is!
Ez a bizonyos kifejezés, amely az írás címéül is szolgál akkor volt használatos, amikor az állat nem kívánatos helyzetben állt vagy dolgot művelt. Ha például kedvező helyzetbe kellett állítani, kézzel ráütöttek a szarvasmarhára, gyengéden megtaszítva szóban is figyelmeztették:
– Prüccsi meee … lépj tovább, útban vagy illetve ne lengesd a farkad, mert kiborítod a „sétár” tejet!
A mondást akkor is használták, amikor egy túlontúl büszke lány lenéző viselkedéséből, nagyzásából adódóan megsértett egy legényt. Akkor hangzott el a sértett részéről a következő nem éppen szalonképes, de szeg fejére találó kifejezés:
– Prüccsi meee, de ganés vagy! Illetve ülj bennebb, mert leesel! Mondtak olyant is, hogy haj te kefe, hol a viksz?
Most engedelmükkel az állattenyésztésről térjünk át a vasárnapi nagymisére azért, mert a cselekmény ott játszódik le, de azért is, mert a templomozás a székely ember életének éppoly kimaradhatatlan szerves része volt, mint a jószággal való bíbelődés!
Ha valakinek van adottsága hozza, amihez nem szükségeltetik brilliáns elme, csupán egy kis figyelmesség, amit egy élénk fantázia pótol, belát a vasárnapi misék kulisszatitkai mögé.
Megtörténik, hogy a vasárnapi Istentiszteleteken az idős emberek nem kevés hányada elszundítanak! A plébános úr elnézi nekik gyöngeségüket, mivel öregek és gyengék, belefáradtak az élet nehézségeibe. Éveiknek sokasága belepréseli őket a padokba, és ahogy elkezdődik a mise akárhogy is erőlködjenek, súlyos szempilláikat összeragasztja a fáradtság, különösen prédikáció alatt. Bárki előtt bocsánatos a korral járó „gyarlóságuk”, tekintve, hogy az életerős fiatal emberek is, más irányba ugyan, de eltévelyednek.
Az asztalos mester és inas kevésbé szunyókál, de hogy ne hagyja veszni az időt, a hét közben kezébe és ujjaiba fúródott és csak erre az alkalomra váró szálkákat piszkálgatják. Az ácsmester és inasa hatvanas szeggel vakarja feje bőrét hajtincsei között, viszkető nyakát is ha kell, mivel nem viszkethet egész mise alatt!
A férfiak, házasemberek és legények egyaránt lányokat és asszonyokat mustrálgatják nagy titokban, alázatos arccal, mert ők, ahogy mondják hűséget és bűntelenséget esküdtek, de vakságot nem! Vannak, akik tovább mennek és gondolatban levetkőztetik a kívánatosabbjait, de ennél továbbmenni az már tényleg kárhozat! A hölgyek is titokban visszanéznek, de csak titokban, mivel ők sem angyalok. Talán gondolnak is nagyokat, merész dolgokat, mert a gondolatba nem lát bele csak az Isten, de ő megbocsájt.
Ha néha egy-egy agg szaggatottan belehorkol a prédikációba, mindig van, aki gyöngéden oldalba bökje anélkül, hogy „prüccsi me-"t mondana, és tapintatosan mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta volna a horkolást.
De volt egyszer, amikor botrány tört ki, amit ez az enyhe bűn okozott mise közben, amikor a perselyezés folyt.
Itt a megértés kedvéért be kell mutatnom a korabeli persely formáját, amely úgy nézett ki, mint egy kétméteres rúd végére szerelt vörös bársony zsákocska, melybe a felső felén kellett beletenni az adományt aprópénzt vagy papírpénzt. Ennek a zsákocskának az alsó felén egy szintén vörös bojt fityeget és egy kis, de élénkhangú csengettyű, amely a persely minden apró mozdulatára jelzett.
Tehát, amint a bemutatott zsákocskába gyűjtötték az adományokat, benyújtva a rúd végén lógó perselyt a legtávolabbi hívőig is, egy mélyen szundikáló öreg orra alá is odatolták. A sekrestyés is hordozott egy felelősséget, mivel látta, hogy alszik az ember, nem kellett volna erőltetnie a dolgot. Újra és újra odatolta a rúdon lógó perselyt és a szemtelenkedő csengettyűt, míg az öregember felriadt álmából. Mielőtt még tudatosodott volna benne, hogy hol van, reflexszerűen elnyomta a perselyt csengőstől és rákiáltott:
– Prüccsi meee ….!
Mindenki elmosolyodott a templomban, de nem ez okozta a legnagyobb botrányt, hanem az, hogy néhány kamaszkölyök hangosan felvihogott a mise közepén. Ezért az idős bácsika is annyira megrestellte magát, hogy hosszú ideig elkerülte szégyenében az Isten házát.
A kényes kérdést végül a plébános úr oldotta meg nagy sokára, amikor összetalálkoztak jártukban – keltükben (pedig a megszégyenített gondosan kerülte őt) s a következő képen nyugtatta az atyafit:
– Egyet se érezze magát megalázottnak kend, mert amikor Krisztus urunk elfogatásának estéjén az Olajfák Hegyén arra kérte a tanítványait, hogy imádkozzanak az alatt, amíg ő félre vonul, ima helyett elaludtak. Pedig ők fiatalabbak voltak, mint kelmed és melléje próféták!
– Ez így van plébános úr, de legalább nem kellett volna „leprüccsizzem” a sekrestyést!
– De biza jól tette kend, mert többször mondtam neki, hogy vegye le onnan azt a kis csengőt, mivel nem odavaló!
Sebők Mihály