Luther kifüggesztette téziseit – A. Kampf illusztrációja

A reformáció ünnepén megnyílik a lelkünkben egy aprócska ajtó, egy lelki igény, egy vágyakozás a megújulás iránt. Újulni szeretnénk. Úgy is fogalmazhatnánk, Klaus Dauglas német evangélikus lelkész szavait idézve, hogy a reformáció „reánk váró feladat”.

Egy olyan megújulási lehetőség, amikor megfáradt életünket, elrontott döntéseinket, lelki erőtlenségünket szeretnénk letenni Isten lábaihoz. Hogy nála és tőle új irányt nyerjünk. Új indulást, lelki táplálékot. Erről beszélnek a költőfejedelem Istenhez vágyódó sorai is: „Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, / Beteg vagyok, beteg. // Meg-megállok, mint alvajáró / S eszmélni akarok”.

Idén egy olyan válságot élünk, amely minden embert érint valamilyen formában. Még az első hullám során sokan elemezték, vajon milyen hatással lesz a lelkekre, a hitéletre a világjárvány? Sokan vizionáltak megtérő tömegeket, akiket a betegségtől való félelem „odatol” az Úr ölelő karjaiba. Helyette azonban az jön velünk szembe, hogy az istenhiánytól, a lelki túlfeszültségtől szenvedő ember az összeesküvés-elméletek buzgó terjesztésétől, a nagy leleplezésektől, a legkülönfélébb álhírektől várja az igazság birtoklását, félelmei feloldását. Felháborodottan oktat ki és vitázik. Hatósággal, orvosokkal, tudósokkal, vezetőkkel, pedagógusokkal. Eljut a hitetlenség, az ellentmondás pereméig. Megfertőzi valami kóros üldözési mánia. Óvintézkedésektől, maszkviseléstől, oltástól, sőt hovatovább már a higgadt, kiegyensúlyozott hangtól is félti az életét, miközben a vírus létezését is bátran, nagy hanggal tagadja.

Az első tüsszentésig.

És ebben a nagy rászakadó bizonytalanságban mindent megkérdőjelez. Tagadó spirálba kerül. Álhírek garmadái között keresi, kutatja az igazságot. És folyton azt hiszi: na most találta meg! Lelkesen adagolja, posztolja a világszenzációk, nagy leleplezések minden napra jutó híreit, ám a lelke nem nyer megnyugvást. Az Isten-hiányban szenvedő ember ott mereszti szemét és forgatja nyakát a világ hangos, zajos forgatagában, de a fényszennyezés, melyhez ma már jócskán médiaszennyezés is társul, csak még inkább elvakítja és nem leli Krisztusát.

Ilyen helyzetben úgy érkezik a reformáció ünnepe az életünkbe, mint Isten hívása, mint egy tőle jövő nagy lehetőség. Amikor sok-sok rettegésünk és félelmünk közepette Isten hozzánk hajol. Megszólít. Ahogy az őt üldöző Saulussal is teszi. Saul, Saul, mit kergetsz engem? Leszól a mennyből az Úr az elvakult, a dühtől tajtékzó emberhez és azt kérdezi tőle, miért ez a nagy gyűlölet a szívében? A reformáció olyan élethelyzetet jelenít meg, amikor az Úr megállít egy úton, amelyen rossz irányba haladok. 1517. október 31-én Luther Márton szerzetes kifüggeszti a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét, melyben vitába száll a lelki eltévelyedéssel. Az Isten szavát mutatja fel, mint régi-új irányt, amelyhez vissza lehet térni. Amely megújulást, új lehetőséget nyújt az eltévelyedett embernek. Azóta eltelt 503 év és mi újra megállunk életünk rohanásában. Mert a reformáció nem egyszeri esemény, amely egyszer megtörténik, aztán a történelemkönyvek lapjaira költözik. Nem. Életünk minden napján újulhatunk, reformálódhatunk Krisztus által és hozzá boruló élettel, szívvel.

Az új világ válságában rádöbbenhetünk a templom jelentőségére. Lám, a világ csatatereiben van egy hajlék, ahol elcsendesedhetünk. Ahol találhatunk egy órányi csendességet, ahol az Ige tükrében megvizsgálhatjuk az életünket. Mert tele vagyunk kérdésekkel, élethelyzetünkből fakadó gondolatokkal. Ahogy 503 éve, úgy ma is az Ige által vezet az Úr. Hozzánk hajol, mint Saulushoz, megszólít és mutatja az új irányt. Úgy jövünk hozzá, hogy tudjuk, nála végre megtaláljuk az igazságot. Mi az igazság?, kérdezi Pilátus Jézustól. Fontos ember, a császár barátja, Róma helytartója, döntenie kell emberi sorsok felett, és mégsem tudja mi az igazság. Mi az igazság? Ez a kérdés jön szembe a 21. századi emberrel is. Mi az igazság a politikusok ígéreteiben, a média híreiben, a közösségi média hangzatos megosztásaiban? Mi az igazság a saját gondolatainkban, megszólalásainkban?! Bizony, a legtöbbször rá kell döbbenünk, hogy nem sok. Legalább is kevés.

Saul hamarosan újra indul, újra misszióban látjuk. Megnyílik a szeme. De már Pálként indul. Már Krisztus követőjeként halad. Új megbízatása tőle jön. Őt hirdeti. Viszi az Isten szavát, hogy a sok-sok csalódott ember békére találjon. Hogy hallják: Isten nem hagyta el őket! Te, 2020 sok-sok fájdalmán, aggodalmán evickélő testvérem, tudd meg, hogy az Isten nem hagyott el téged! És te, Isten felé fordulva a legjobb helyen várod a válaszokat és a megnyugvást mindarra, ami most békétlenné tesz. Mint egy végvárba, úgy jövünk a hajlékba minden úrnapján. Mint, akik bemenekülnek az életünket ostromló bajok elől. Hogy a sok-sok rossz hír nyomán halljunk végre valami jót is! Szinte fellélegzünk, érezzük, ahogy legördülnek szívünkről a nehéz kövek, valahányszor csak szól hozzánk az Úr. És ilyenkor mindig végbemegy bennünk egy kis reformáció. Lelki megújulás. Ami segít majd a templomon kívül is, a nehéz helyzetekben. Mert az Úr a szívünkbe írja a jó válaszokat.

Nem csoda hát, hogy a jelenben nyugaton, szép lassan közellenség lett a templom. Mert életadó, válaszadó spirituális helyszín. Mert ott összpontosul mindaz, ami ellen ma totális szellemi háború folyik. Mert a keresztyén múlt európai jelenből és jövőből történő száműzése után, ma már a templom az utolsó végvár, mentsvár. A sátán előbb megpróbálta kiüríteni, aztán mikor nem járt sikerrel, ostrom alá vette. Ennek heti példáit látjuk manapság. Franciaországban ma az életével játszik, aki szolgálatot végez, aki templomba lép, mert bármikor jöhet egy késes támadó... Ez a szellemi harc nemrég átlépett egy újabb frontvonalat, már a keresztyén Európa szívét, Lengyelország templomait is ostromolja a gonosz.

Saulus igazsága ott marad a damaszkuszi út porában. Helyette Krisztus megváltása lesz élete új iránya, megigazítása. Damaszkus előtt nem sokkal Jézus Krisztus bemutatkozik üldözőjének. Az élő Isten belép Saulus életébe és az, aki eddig fenyegetett és vért ontott, az most remeg és ámul. A reformáció annak nagy felismerése: nincs igazam. Csak, ha elfogadom Isten megváltó igazságát. Ezért a megújulásra vágyó lélek innentől kezdve Istent kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

Fábián Tibor