megjelent: EURÓPAI IDŐ 1997/24 Zenebona
Hogyha a Megadeth nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy a Megadeth-hez…Hegy azért nem vagyok, de mégis ez a gondolat kapiskált a fejemben, amikor nekivágtam az útnak Budapest felé, hogy egy évben legalább egyszer lássak egy normális koncertet. A meglehetősen borsos árú jeggyel a zsebemben és vegyes érzelmekkel érkeztem a Petőfi Csarnok (PeCsa) elé: “Mi lesz, ha MegaDavék olyan gyengén szerepelnek, mint a ‘93-as Metallicaturnén?”, “Mi lesz, ha…?”stb.
Kapunyitáskor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz az előzenekar, de 8 óra tájában a Carmen hangszerekkel felfegyverkezett legénységének felbukkanása a büfében jelezte, hogy Szizsóék fogják a bemelegítő talpalávalót nyomni. Röpke félórás műsorukra nem igazán figyeltem oda, mivel újdonsült ismerőseimmel éppen a magyar rockzene helyzetét vitattuk. Annyit azért észre lehetett venni, hogy a publikum zöme nem a Carmenért váltott jegyet.
Egy kis átszerelés, egy intro plussz a Trust bevezető dobtémája és máris ezerrel ment a Szent Háború (Holy War), a Rust in Peace nyitó dala. Utána megállíthatatlanul következtek a Nagyhalál “slágerek”, a sorrendet már nem tudom, de ott volt a Hangar 18, a Train of Consequenses, a Sweating Bullets, a Symphony of Destruction középrészén megspékelve egy kis jameléssel. A franciás ízű A tout le monde-ot unplugged ízesen nyomták, volt is öngyújtó kattogtatás és elérzékenyülés. Az új album legnagyobb dalát, a Secret Place-t nagy meglepetésemre még az első blokkban eljátszották, pedig az ilyen kaliberű dalok általában a ráadásban szoktak helyet kapni. A ‘97-es Cryptic Writings majd’minden tételét eljátszották.
A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy az előző két albumról (Youthanasia, Countdown to Extinction) csak 2-3 számot nyomtak el, így a koncert elég rövidre sikerült, még két órát sem tartott. Amúgy a ‘deth tagsága láthatóan jól érezte magát. A rövid hajú Dave Ellefson bőgősről minduntalan a Metallicás Jason jutott eszembe, ő is hasonló produkciót nyújtott ‘93-ban az MTK stadionban. Sajnos a túl erősen megdörrenő lábdobok elnyomták a basszusgitárt, így nem lehetett annyira élvezni Ellefson zseniális játékát, mint amennyire vokálozása színesítette a főnök Dave, élőben nem éppen topon lévő hangját, amit még samplerrel is megtámogattak. A “polipkarú” Nick Menza játéka 100-szor jobb volt, mint a ‘tallicás kollégája, bizonyos Lars Ulrich dobolgatása a félresikerült Load albumon. A megrövidült hajú Marty Friedman szólói ugyanúgy ott voltak, mint az albumokon, kivéve a ráadásban elnyomott Peace Sells-el összeboronált FFF szólóját, aminek a feelingje sehol sem volt. Inkább valami maszatos, zajos akármi áradt a hangfalakból, mint az a csodálatos szóló. Egyébként Marty különszámát sem tudtam sokra értékelni, mivel semmi különlegességet nem látok abban, hogy egyet riffel, majd hujjogtatásra biztatja a közönséget. Egy ilyen szintű gitároshoz nem méltó az ilyesmi. Tanácsért inkább a bőgős kollégájához kellett volna fordulnia, mivel Eleffson megmutatta az öthúrosán, hogy ő hogyan is képzel el egy kis játszadozást a gitár nyakán.
Számomra külön élmény volt, hogy "vállvetve" “lábujjhegyeztünk” Sipivel, az Irigy Hónaljmirigy énekesével, a színpadon zajló események pontosabb nyomon követése végett. A buli végén Dave búcsúzóul megígérte, hogy látjuk még egymást… Remélem közelebbi tájakon.
Schervenka Endre