megjelent: EURÓPAI IDŐ 1999/13 Zenebona
Bukarest most így nyár előn még rondább képet nyújt, mint télen. A csoportosan kószáló kóbor kutyák, a központi helyeken tornyosuló szeméthegyek, a bűzlő Dâmbovita egyértelműen azt jelzik, hogy Balkánia fővárosában vagy és nem a kis Párizsban. Ott és akkor “felejtsd el, hogy Európa”, pedig milyen optimista voltam a Dio koncertbeszámolómban a közönséget illetően…
A 2 órára meghirdetett kapunyitás 4 órára módosult. Persze, a tömeg nagy része ezt nem tudhatta, így a különböző üdítős flakonok már fél négy körül szálldosni kezdtek a rohamrendőrök felé. Fél ötkor végre kitárult a kapu és hatalmas nyomulás támadt. A rendőrök nem bírva a túlerővel, csak könnygázzal tudták lecsillapítani a tömeget. A bejáratnál még vagy 15-ön megtapiztak, aztán mindenki boldogan elfoglalhatta a helyét, ahová a jegye szólt.
Jól megszokott keleti késéssel a bukaresti Antract 6 óra helyett 7 előtt 10 perccel lépett a gigantikus színpadra. Tisztelet a bátorságukért, hogy 20 percig tűrték a közönség füttykoncertjét és a műanyagflakon-esőt. A hímsoviniszta szövegekkel megtámogatott, nem sok jót mondó hard’n’heavy zenéjük engem sem késztetett arra, hogy a közeljövőben lerohanjak egy bukaresti lemezboltot, de azért arra sem, hogy kezdjem őket hajigálni…A másik előzenekar, az amerikai Monster Magnet anyagai után ellenben már érdemes kutatni. A nagyon jó hanggal megáldott énekessel és az ős-Black Sabbath ízekkel átitatott zenéjével ez a csapat olyan rock’n’roll showt nyomott le, amit tanítani kellene. Persze ők is érezték, hogy a tömeg nem miattuk gyűlt össze, azért a jó félórás intenzív Magnet kezelés után, átalakítás végett átengedték a színpadot a roadoknak.
Fél tíz körül elsötétült minden és a megszokott intróval A jó, a rossz és a csúf westernfilm zenéjével berobbantak a ‘90-es évek Fém Istenei, a talpig feketében öltözött Metallica! Kivétel az utóbbi idők legnagyobb csalódását okozó Lars fiú volt, aki a csapat “fekete bárányaként” fehér pólóban pattant a két lábdobú Tama szerkó mögé. Viselkedésével is kitűnt a többiek közül, látszott rajta, hogy már nem az a tűz ég benne, mint ‘93-ban az MTK stadionban.
Átnyargaltak a pályafutásuk legnagyobb dalain, a hangsúlyt a Ride the lightning album szerzeményeire helyezve. A két Load album dalait nem nagyon erőltették. Az igazság az, hogy élőben egyik Load-os szerzemény sem éri utol az olyan monumentális nótákat, mint a Creeping Death, a Wherever I May Roam, a Trapped Under Ice vagy a félelmetes intróval és tűzijátékkal bevezetett One. A Garage Inc.-ról, ha jól emlékszem a Die, Die My Darling hangzott el. Kirk hiába vezette elő a Sabbra Cadabbra klasszikus Sabbath riffet, Larsék nem haraptak rá, de ugyanúgy járt valamelyik Justice-os témával is. A hangzásról annyit, hogy a bőgő szerintem túl erős volt és a túlzott hangerő megölte a zene tisztaságát. Így az One és a Nothing Else akusztikus témái torzan szólaltak meg. A tömeg hiába skandálta a Seek and Destroy-t, Hetfieldék a Battery-vel vettek búcsút romániai rajongóiktól. Azért a Fade to Blacket és a Sanitariumot beszoríthatták volna a műsorba…
Végezetül egy jó tanács az érzékenyebb lelkületű rockrajongó társaimnak: Ha lehetőség van rá, az ilyen nagy koncerteket Pesten nézzétek meg. Ott azért már tudják, mi fán terem a civilizáció!
Schervenka Endre