megjelent: EURÓPAI IDŐ 2001/10 Zenebona

Mindig és mindenhol az ember nem lehet jelen. Ezért van az, hogy az alábbi beszámoló csak a szombati, április 21-ei fellépőkről szól. Szerény személyem a rock és pop zenét hivatott követni, de a parkban felállított miniszínpadi népzene sokkal kellemesebb volt a fülnek és a szemnek, mint a nagyszínpadon egymást követő tátogó, arctalan zenéjű, destruktív dalszövegű csapatok ugra-bugra mutatványa.

Persze, azért jó dolgok is történtek a nagyszínpadon. Délután 5 órakor a székelykeresztúri Forgotten mutatta be röpke 25 perc alatt a saját dalaiból álló programját. Ilyen tisztán, arányosan életükben még nem szólt a cucc. Az utóbbi időben kevés olyan hazai csapatot hallottam, melynek a dalaitól lúdbőrös lesz a hátam, de a Forgotten produkciója ezt a fajta kellemes bizsergést váltotta ki nálam. Végre egy olyan itthoni rockegyüttes, amely a szerzeményeibe népzenénk dallamvilágából csempész be motívumokat.

Nem sokkal utánuk következett a “tátika-show”, melynek végefele a színpad előtt összesereglett tömeg már türelmetlenül várta Dancs Annamarit. Annak ellenére, hogy az általa képviselt stílus nem az én világom, minden elismerésem az övé és az édesapjáé, Dancs Árpádé. Az igényesen meghangszerelt dalok – igazi zenészek által feljátszott szerzemények (pl. Köszöntelek Amerika) és nemcsak hangmintákból összemixelt dolgok – és többé-kevésbé igényes szövegek jóval túlmutatnak az előtte ugrabugráló csapatokon. Én csak azt sajnálom, hogy nem élő zenekar nyomta Annamari mögött a zenei alapokat

Hosszabb átszerelési szünet után… eleredt az eső és a Mercedes Band is begyújtotta a motorokat. Programjuk 80%-át Led Zep feldolgozások tették ki, volt Thunderstruck és két saját szerzemény. Semmi bajom feldolgozásokkal, meglepően jól adták őket elő, de a két saját szerzeményük még túl kevés ahhoz, hogy egyénisége legyen a csapatnak. Végre meg kéne már érteni, hogy aki szinte kizárólag feldolgozásokkal (utánzással) szolgálja ki a közönséget, előbb-utóbb a vendéglátós szintre “emelkedik”.

A Tunyogi Band klasszikus intrója kellőképpen felhergelte a tömeget ahhoz, hogy az Öregesen (Ahogy jól esik) c. daluktól egy emberként dobja el mindenki az agyát – még a Jóisten is elzárta a csapokat a csodálkozástól -, hogy fejet hajtson a magyar rock őskövületei előtt. Szavakkal leírhatatlan az az érzés, amikor ott látod-hallod azokat, akik megírták a Szabad vért, seprűre ültetnek a Boszorkányrepüléssel, biztatnak, hogy Menj tovább, ha csak Két forintért is, hogy majd magasra szállj a Piramis klasszikussal (Szállj fel magasra). A Fekete démon kétlábdobjával lehengerelnek, majd lazán előadják a P.Mobil Alkohol bluesából a “söröcske, borocska” klasszikus sorát. Látszik rajtuk, hogy ezt az életformát nem csak megjátszodják, a rock’n’roll valóban az életük. Amikor eljön a búcsú ideje, az égi csapok ismét megnyílnak, de a “visszázás” után a Becsület az becsület és a “fekete bárányokat” ok nélkül nem lehet áztatni – csap elzárva – majd egy Utolsó cigaretta és … életem egyik legjobb bulija véget ér. A zenekar tökéletesen szólt, bár a hangerő potit feljebb is lehetett volna tolni. Tény, hogy amikor ezeket a sorokat írom, még mindig a TRB hatása alatt vagyok.

“Ez az átok az enyém/ Ez a vér, nyugtalan vér/ SZABAD VÉR”

Schervenka Endre

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük