Meglehetősen nagy az illiberalizmus kísértése ma, felelős állampolgárokként kell viselkednünk, és fel kell vennünk a harcot minden olyan szélsőséges irányzattal, amely eltávolíthat az európai elvektől és értékektől – üzente Klaus Iohannis a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából.
Nem túl nehéz olvasni a sorok között: mint újabban minden megnyilvánulásában, az államelnök ezúttal is politikai ellenfeleit ostorozza, finoman utal az augusztus 10-i tüntetésen történtekre, és demokráciaellenes törekvésekkel vádolja a szociáldemokrata kormányt. Az elnöki üzenettel nem is az a baj, hogy bírálja Dragnea bábkormányát – igazán van, amiért –, inkább az a felháborító, hogy mindezt rendkívül alattomos módon teszi, a magyar kártya ismételt kijátszásával.
Az illiberális kifejezés, mint tudjuk, Orbán Viktortól származik, Tusnádfürdőről indult világhódító útjára, amely során egyes európai vezetők és politikai elemezők mindenféle valóságalap nélkül olyan egyértelműen negatív tartalommal töltötték fel azt, hogy az lassan szinonimájává vált az autokrata, diktatórikus törekvéseknek. Ma már Európa nyugati oldalán illik beleborzongani a szó hallatán, nem is számít igazi demokratának, igazi európainak, aki nem rezzen össze e szó hallatán, nem határolódik el tőle, nem ítéli el határozottan és azonnal. Tudja ezt Klaus Iohannis is, nem véletlenül csempészi be e kifejezést üzenetébe: két legyet üthet így egy csapásra, hiszen az Európa-ellenesnek bélyegzett Orbán Viktorra tett utalás révén óhatatlanul is a magyarellenes, nacionalista érzelmeket korbácsolja fel, miközben politikai ellenfeleit vádolja.
Pedig nagyon úgy tűnik, nem a magyar modelltől kellene félteni Romániát. Nem Magyarországon volt 40 százalék alatti a választási részvétel, nem Budapesten csaptak éppen össze provokátorok és túlbuzgó karhatalmi erők, nem a Kossuth téren ütöttek-vertek ártatlan tüntetőket a csendőrök két héttel ezelőtt. Nem magyar nyelven írták azokat a titkos paktumokat, amelyek alapján az igazságszolgáltatás szinte valamennyi szerve és intézménye hírszerző szolgálatokkal vállvetve dolgozott, nem a budapesti parlamentnek kell azt vizsgálnia, hány millió (!) állampolgárt hallgattak le az elmúlt években a közpénzből fenntartott titkosszolgálatok.
Nem a magyar sajtó van tele azzal, hogy a legfőbb állami intézmények vezetői hazaárulással vádolják egymást, nem a magyar országgyűlés elnöke áll elő olyan fabulációkkal, hogy meg akarják gyilkolni, és Áder Jánosról sem hallottuk még, hogy önös politikai érdekeiből a Magyarországon kisebbségben élő nemzeti közösségek jogainak csorbításán fáradozna. Nem, mindezek nem Magyarországon, hanem itt, Romániában történnek.
Ha valamitől félteni kell hát Romániát, akkor nem az illiberalizmus, nem a magyar modell – hanem saját magától.
Farcádi Botond / Háromszék