Klaus Johannis, román államfő, a hétvégén azt mondta, hogy idegesítik azok a kijelentések, amelyek Trianonnal kapcsolatban Magyarországon elhangzanak.
Szegény elnök úrnak, mintha rossz lenne a lelkiismerete. Értjük mi ezt persze, hiszen
nem lehet szívderítő egy olyan ország államfőjének lenni, amelyik jelenlegi formáját egy árulásnak, saját szövetségese hátba támadásának és egy történelmi balesetnek köszönheti, és amelyik külső szemlélő számára inkább tűnik egy amerikai katonai támaszpontnak, semmint egy szuverén országnak.
A rossz lelkiismeretet nyilván tetézi,
ha az ember egy olyan közösségből származik, amelyik 1918-19-ben a magyarokkal szemben odaállt a románok mellé, ezzel hátba szúrta azt a nemzetet, amely az őseit nyolcszáz évvel korában befogadta.
A románok mellé állást később persze megbánták, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett, de akkor már késő volt, és nem maradt más megoldás, mint a sokszáz éves házakat és templomokat ebek harmincadjára hagyva elfutni Németországba. Alternatív megoldásként maradni, a németséget feladni, hajlott gerinccel románná válni, azaz beolvadni azok közé, akik szeméttelepet és romhalmazt csináltak az egykor virágzó szász településekből. Johannis elnök úr az utóbbit választotta. Mindez valószínűleg aranybánya lenne a családi és nemzeti traumáknak a mindennapi életben történő visszaköszönését kutató pszichológusok és pszichiáterek számára.
Amint elnök úr más kijelentései aranybányák lehetnének a történelemmel kapcsolatos tévhiteket kutató történészek számára. Elnök úr ugyanis azt találta mondani, hogy „mi népszavazáson döntöttünk, azaz mi, mint nép azt mondtuk, hogy Romániához szeretnénk tartozni”, és „Erdély így lett Románia része, akkor lett Kárpátalja is Ukrajna része és így tovább.”
Kárpátalja kérdésébe nem akarok belemenni, csak tisztelettel megjegyzem, hogy Elnök úr egy kicsit elnézte a naptárt, Kárpátalja ugyanis nem akkor (1920-ban), hanem 71 évvel később, 1991-ben lett Ukrajna része.
Érdekesebb viszont elnök úrnak az erdélyi népszavazással kapcsolatos kijelentése. Nem volt ugyanis semmiféle népszavazás. Ha lett volna, ma nem ezek lennének a határok, és éppen ezért nem mertek semmiféle népszavazásnak teret engedni.
Népszavazás helyett volt egy román orvtámadás Magyarország ellen 1916-ban – miközben egymás szövetségesei voltunk –, amely támadást mi parádésan visszavertünk. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Maderspach Viktor, dél-erdélyi földbirtokos kiváló könyvét (Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig), amit elnök úrnak is csak ajánlani tudok. Aztán volt egy nagyhatalmi döntés 1920-ban, amikor néhány nagyhatalom úgy döntött, hogy 103.000 négyzetkilométer magyar területet Romániának ajándékoz, mert ezt gondolták a saját geopolitikai érdeküknek.
Nem szeretném elnök urat még jobban felidegesíteni, és ezzel az egészségét veszélyeztetni, de megjegyzem, hogy van egy magyar mondás, amit minden magyar ismer, és ami így hangzik: „Románia szép, nagy ország, a felét mitőlünk lopták!”