
„Ne fizessünk rá”
2004. december 5. Tizennégy esztendő. Azt nem mondanám, hogy az idő nem enyhített a fájdalmunkon, mert megtette. Csakhogy mindegyre akadnak akik megforgatják azt a bicskát a sebben, akik az idő ellen dolgoznak.
2004. december 5. Tizennégy esztendő. Azt nem mondanám, hogy az idő nem enyhített a fájdalmunkon, mert megtette. Csakhogy mindegyre akadnak akik megforgatják azt a bicskát a sebben, akik az idő ellen dolgoznak.
Volt itt minden az elmúlt napokban, amitől a nemzeti ünnep is olyanná vált Romániában, mint a szürke, zűrös, botrányokkal tűzdelt hétköznapok.
December elsején úgy hozta a jó sorsom, hogy a bukaresti repülőtérről kellett hazatérnem autóval. Tippeljék meg, hány román zászlót láttam a nagy nemzet nagy ünnepén, az Otopeni és Bușteni közötti bő száz kilométeren.
A tücskök egyhangú nyári zenéjébe hirtelen egy távoli vonatfütty sikoltott bele. A látóhatár alján már ott lebegett a közeledő mozdony is, szemlátomást növekedve.
Sokat olvastam, hallottam és én jómagam is agyaltam a magyar történelmi sorsról. Beszélnek turáni átokról, amiben nem hiszek, beszélnek testvérharcokról, amely lehet egy ok, de nem a fő, mert minden nemzet időnként csatározik önmagával. Lásd Románia is fennállása óta hadiállapotban áll saját állampolgárai ellen!
Felkeltette érdeklődésemet Szilágyi N. Sándor Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron című, a Maszol portálon megjelent elemzése.
Egy éve készül megünnepelni fennállásának századik évfordulóját Románia, és most, hogy közeledik a nagy nap, úgy tűnik, zengzetes szólamokon kívül egyébre nem igazán futotta, sőt, nagyobb a széthúzás, a megosztottság, mint valaha.
Egységre és békességre buzdított a napokban többször is Viorica Dăncilă kormányfő, és ha beérte volna ennyivel, talán egyet is érthetnénk e szavaival.
Hogy lassan mindenkiből előhozod az autonomistát. Hogy egyre több megye- és városvezető szabadulni kíván szorításodból. Hogy a kormány hozzá nem értése láttán cselekvésre ösztönzöd a helyi hatóságokat.
Sok egykori tanáromra hálásan emlékszem vissza, de közülük számomra az etalon mégis a magyartanárnő volt. Tompa Margit. Magas, karcsú alakján előszeretettel viselt garbót, szoknyát. A Karádyra jellemző eleganciával szívta a cigarettát.
Ha iskolából jövet összefutottam az öreg postásasszonnyal, vágyakozva néztem a vállán a degeszre tömött postástáskát. Mennyi olvasnivaló! Mennyi újság, mennyi levél!
Szép az idő, ragyogó napsütés. Sietősre veszem lépteim, megyek a nagygyűlésre. Szembejönnek emberek, fiatalok, középkorúak, szatyrokkal, babakocsikkal, egzisztenciális gondjaikkal, a mindennapi mókuskerékbe ragadva.